A jobboldal áll nyerésre a húsz éve tartó médiaháborúban
A rendszerváltás óta gyanakvással tekintettek a médiára a magukat jobboldalinak tartó kormányok. Míg Antall József csak a közmédiumokat tudta elfoglalni, Orbán Viktor első perctől a média kiegyensúlyozásának híve volt: 1998 és 2002 között állami támogatással építette ki a jobboldali sajtóbirodalmat, amely ma egyértelmű fölénybe került a piacon. Visszatekintés a médiaháborúk időszakára.
A médiában megkezdődik az erőviszonyok átalakítása (…), olyan változások kellenek, amelyek az új világhoz igazodva biztosítják a hiteles és kiegyensúlyozott tájékoztatást. (…) Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértében meg tudja magát mutatni a sajtó nyilvánossága előtt” – jelentette be pár hónappal a Fidesz kormányra kerülése után, 1998. szeptember 27-én Orbán Viktor a médiaegyensúly megteremtésének programját.
Az idézett beszéddel indul el a politológusok, médiakutatók által „második médiaháborúnak” nevezett politikai konfliktussorozat, amely egyes elemzők szerint az első Orbán-kormány leváltásáig tartott, mások szerint még napjainkban sem ért véget. Valójában a rendszerváltás óta ádáz vita folyik a politikai elitek között a sajtó szerepéről, mindegyik kormány tett lépéseket a közmédiumok feletti irányítás megszerzésére és a piaci folyamatokba való beavatkozásra.
A december 20-án elfogadott új médiatörvény előtt viszont arra nem igazán volt példa, hogy az aktuális kormány vagy parlamenti párt jogszabályokkal próbálta volna korlátozni a sajtószabadságot. Egyetlen egy esetet leszámítva: Répássy Róbert fideszes képviselő 2001-ben kezdeményezte, foglalják bele a Polgári törvénykönyvbe, hogy akinek személyhez fűződő jogát a média megsérti, követelheti saját véleményének vagy értékelésének közzétételét is. Ám a hatálybalépést megelőzően, Mádl Ferenc államfő normakontrollt kért az Alkotmánybíróságtól, amely a törvény több szakaszát ellentétesnek találta az alaptörvénnyel.
Az utóbbi években készült médiakutatások, olvasottsági, nézettségi adatok viszont arra utalnak, hogy mára lényegében megvalósult az Orbán által 12 éve meghirdetett program: a baloldalinak tartott napi és hetilapokat lekörözték a jobboldaliak, sőt jelenleg sokkal több „kormánypárti” orgánum van a piacon, mint „ellenzéki”. Igaz, ennek része a média radikális átalakulása, az országos napilapok példányszámának csökkenése, a politikailag nehezen beazonosítható internetes sajtó térnyerése. Cikkünkben az ide vezető utat, a médiaháborúk korszakát vázoljuk fel.
Érvek és ellenérvek az első háborúban
Az „első médiaháború” a rendszerváltást követő első kormány idején folyt a kabinet és az ellenzék, illetve a kormánypártok és a sajtó között. Az Antall József miniszterelnök vezette kormány nehéz gazdasági helyzetben vette át az ország irányítását, a kabinet politikusai pedig úgy érzékelték, hogy a sajtó nem eléggé méltányolja az erőfeszítéseiket, túlzottan kritikus. Így már 1990-ben felmerült, hogy tenni kéne valamit a média „kiegyensúlyozásáért”. Nagy botrányt kavart, amikor nyilvánosságra került a nagyobbik kormánypárt, az MDF frakcióvezetőjének, Kónya Imrének egy dolgozata, amely ennek érdekében a közmédiumok elfoglalását javasolta.
Ugyanakkor az újságíró-társadalom is pluralizálódott: számos olyan szerkesztő, újságokban rendszeresen publikáló értelmiségi akadt, akik úgy gondolták, míg 1989 előtt a sajtó feladata a rendszer bírálata és a megdöntésében való segédkezés volt, viszont a demokratikus választások útján hatalomra került Antall-kormányhoz másképp kell viszonyulni. Ezzel szemben a magát ellenzékinek valló sajtó publicistái azt hangsúlyozták, hogy a média feladata a mindenkori kormány ellenőrzése és bírálata, legitimitása pedig a pártokkal szemben utólagos: ha az olvasók megveszik a bennük lévő tartalomért a lapokat, nézik a tévéket, hallgatják a rádiókat, akkor igazolják az orgánumok tevékenységét.
Ekkor fogalmazódott meg az az érv, amely azóta is közkedvelt a jobboldali politikusok körében. Az MDF egyik politikusa – a pártból később távozó, majd a szélsőjobboldali MIÉP-et megalapító – Csurka István 1990 őszén „A rágcsálók a régiek” című cikkében azt írta, hogy a kormányt bíráló újságírók lényegében az előző rendszerben szocializálódott értelmiségiek, csak átmentették a hatalmukat, és szoros kapcsolatot ápolnak az MSZMP-ből lett MSZP-vel, illetve a szövetségesévé váló SZDSZ-szel.
Ez a mítosz a mai napig tartja magát – gyakran olvasni ilyen eszmefuttatásokat a jobboldalinak tartott lapokban –, holott egy felmérés szerint az ezredfordulón az újságírók fele már 1989 után kezdte a pályáját. Ráadásul az utóbbi években több olyan felmérés is megjelent a médiában dolgozók pártpreferenciáiról , melyek igazolják, hogy a többségük már a Fidesszel szimpatizál.
Csatáról csatára
Bár az Antall-kormány is jelentős erőfeszítéseket tett egy „baráti” sajtóportfolió kialakítására – állami hirdetésekkel tartották fenn az Új Magyarországot, a Pesti Hírlapot, beavatkoztak a Magyar Nemzet privatizációjába –, az „első médiaháború” elsősorban a közmédiumok feletti hatalom megszerzésért folyt.
Az alapot a médiát szabályozó törvények hiánya adta: a parlamenti pártok 1995-ig nem tudtak megegyezni a rádió és televízióról szóló törvényről. Márpedig a pártállam utolsó kormánya, a Németh-kabinet a megfelelő jogszabályok megszületéséig frekvenciamoratóriumot hirdetett: addig nem indulhattak új kereskedelmi rádiók és tévék, amíg hatályba nem lép az új törvény.
Így még nagyon sokáig monopóliuma volt a piacon a közmédiumoknak, a kormány pedig megpróbálta ellenőrzése alá vonni őket – elviekben ezt megtehette, ugyanis törvény híján egy 1974-es jogszabály volt hatályban, amely erre lehetőséget adott. Antall József 1993-ig folyamatos küzdelmet folytatott a korábban SZDSZ-es Göncz Árpád köztársasági elnökkel a tévé- és a rádióelnök menesztése ügyében. Ám sem Hankiss Elemér, sem Gombár Csaba nem engedelmeskedett a miniszterelnök felszólításának, Göncz pedig nem járult hozzá a felmentésükhöz.
Végül az MDF elérte, hogy a két elnök helyettese – Nahlik György és Csúcs László személyében – „kormánypárti” lett. Ekkor már a két intézményen belül folyt a háború: az alelnökök időnként leváltottak szerkesztőket, az elnökök viszont visszahelyezték őket. Végül Antall a parlament kulturális bizottságának segítségét kérte arra hivatkozva, hogy a két elnök nem gazdálkodik megfelelően, mire 1993. januárjában Hankiss és Gombár lemondott. A választásokig hátralevő másfél évben az alelnökök vezették a közmédiumokat és jelentős tisztogatásba kezdek az intézményeknél.
Pillanatnyi fegyverszünet
Végül 1995-re megszületett az új, kétharmados többséget szerző kormánypártok és az akkori ellenzék között az a megállapodás, amely a részvénytársasággá alakított közmédiumok felé a parlamenti pártok delegáltjaiból álló kuratóriumokat helyezte – ezek a testületek nevezték ki és hívhatták vissza a két tévé és a rádió elnökeit. Ezzel tehát nem szűnt meg a pártok befolyása, csak közvetett módon érvényesült.
Az 1996-ben életbe lépő médiatörvény megszületése után sem szűnt meg a háborúskodás: az ellenzék pártjai, különösen a kisgazdák – illetve a parlamenten kívüli szélsőjobb –, élesen támadták az új kereskedelmi adókra kiírt frekvenciapályázatot, és a két nyertest, a külföldi cégek tulajdonában álló TV2-öt és RTL Klubot. Viszont a tender körülményei arra utaltak, hogy a nagyobbik kormánypárt bevonta az ellenzéket az alkuba, különben az ügyletet nem lehetett volna tető alá hozni – egyes jobboldali sajtóorgánumok akkortájt az ellenzéknek tett „gáláns gesztusként” értékelték az eredményt.
Bár az egyik frekvenciára a fővárosi SZDSZ és Fidesz kezdeményezésére a budapesti önkormányzat által alapított – majd magántulajdonba került – TV3 nyújtotta be a legjobb ajánlatott, de nem nyert, viszont a két nyertes felvásárolta a céget, és ezzel a frekvencia-pályázat törvényességére vonatkozó pert is megszüntették. (A Fidesz már az 1994-es választások után elveszítette az érdeklődését az „első médiaháború” idején létrehozott TV3 iránt.)
Megcsonkított kuratóriumok
A „második médiaháború” Orbán Viktor miniszterelnök cikkünk elején idézett bejelentésével kezdődött. Pár nappal a beszédet követően Feledy Péter személyében új alelnököt kapott az MTV, aki több lényeges poszton személycseréket hajtott végre – ekkor lett hírigazgató többek között Csermely Péter, a Magyar Nemzet jelenlegi főszerkesztő-helyettese.
1998. december 29-én a kormánypártok elfoglalták az MTV-t felügyelő kuratóriumot. A parlamentbe bekerült – de a koalícióba be nem vont, magát ellenzéki pártnak tartó – 13 képviselővel bíró MIÉP ragaszkodott hozzá, hogy két delegáltat küldjön a testületbe, hasonlóan a 135 tagú MSZP-képviselőcsoporthoz (az SZDSZ egy küldöttet akart). Ám így eggyel több delegáltja lett volna az ellenzéknek, mint a kormánypártnak, ami az 1996-os törvény szerint szabálytalan lett volna. Ekkor Áder János fideszes házelnök – arra hivatkozva, hogy az ellenzék nem tudott megállapodni – úgy döntött, hogy nem bocsátotta szavazásra az MSZP, az SZDSZ és a MIÉP jelöltjeit.
A következő évben felállt („csonka”) kuratóriumoknak csak kormánypárti delegáltjaik voltak – később hasonlóan jártak el a Duna Tv és a rádió kuratóriumának felállításakor is –, akik 1999. júliusában Szabó László Zsoltot választották az MTV elnökének.
A „csonka kuratóriumok” ügye végül megjárta a Legfelsőbb Bíróságot és az Alkotmánybíróságot (Ab) is. Az Ab végül úgy határozott: a véleménynyilvánítás szabadságára még mindig kisebb veszélyt jelent az, ha a kormányzati oldal túlsúlyba jut a kuratóriumban, mintha a kuratórium egyáltalán nem működne. Végül az év végére a kormányról szóló hírek aránya az Országos Rádió és Televízió Testület mérései alapján elérték a 90-95 százalékos arányt. Többszöri pályáztatás után 2001. júniusában a Magyar Rádió élére Kondor Katalin került, akit korábban az intézmény vezetősége azért bírált, mert a Kossuth adó főszerkesztőjeként a megkérdezésük nélkül nevezett ki szerkesztőket.
A ciklus végén, 2002. februárjában a Nemzetközi Sajtóintézet (IPI) súlyosan elmarasztalta Magyarországot: a nemzetközi szervezet szerint a sajtószabadság helyzete romlott hazánkban. Az IPI szóvá tette a „csonka” kuratóriumok működését, a közmédiumok elfogultságát és a Magyar Televízió jelentős anyagi vesztességeit.
Egészpályás letámadás
Az első Orbán-kormány komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy a napilappiacot is „kiegyensúlyozza”. Még 1998-ban felmerült, hogy a liberális Magyar Hírlapot és az Új Magyarország megszűnése után létrejött Napi Magyarországot bevonják az állami Magyar Fejlesztési Bank portfóliójába. A Hírlap tulajdonosa viszont cáfolta, hogy eladná a lapot az államnak, az MSZP és az SZDSZ médiapolitikusai pedig komoly lobbizásba kezdtek, hogy ez ne történjen meg – a magukat jobboldalinak való publicisták nem is mulasztották el megjegyezni, hogy milyen szoros az együttműködés az ellenzéki politikusok és a liberális újságírók között. A liberális lap beolvasztása végül nem történt meg, amiért pikkeltek is rá kormányoldalon: 2001-ben a Hírlap újságíróit kitiltották a Fidesz kongresszusáról.
2000-ben a kabinet összevonta a Napi Magyarországgal a Magyar Nemzetet, majd hozzácsapta a Sportfogadás nevű, jelentős példányszámú politikamentes lapot, amivel a napilap olvasottságát is fellendítette. 2001-ben elindult a – HVG vetélytársának szánt – Heti Válasz nevű hetilap, amely közvetve, a mögötte álló alapítvány révén 1,5 milliárd forintos állami segítséget kapott az állami költségvetésből.
Míg a kormánnyal szimpatizáló lapokat jelentős támogatásban részesítette, a kabinet tevékenységét bíráló lapok gyakran zaklatásnak voltak kitéve. 1998 októberében az állami tulajdonban lévő Postabankon keresztül a kormány leállította a korábban a Fidesz által alapított, de a párttól erre az időszakra eltávolodott Magyar Narancs és a Kurír nevű bulvárlap támogatását – az utóbbi nem élte túl az esetet. 1999 őszén a Világgazdaság nyilvánosságra hozta azoknak a politikusoknak a nevét, akik a Postabanktól kedvezményes hiteleket kaptak – pár napon belül rendőrök jelentek meg a szerkesztőségben és házkutatást tartottak.
Az egyensúly átbillen
A 2002-es választásokat követően az új MSZP-SZDSZ kormány is mindent megtett annak érdekében, hogy a fideszes kuratóriumok által kinevezett közmédium elnökeit elmozdítsák a helyükről. Ez Kondor kivételével sikerült is. Medgyessy Péter miniszterelnök kampányban tett ígéretét betartva a kormánypártok átvállalták a lakosságtól a köztévé üzembetartási díját, ám ezzel több – a döntéssel szemben akkortájt tiltakozó – médiajogász szerint kiszolgáltatott helyzetbe hozták az MTV-t, amely burkolt kormánypárti felügyelet alá került.
2004-2005-ben több olyan eset is nyilvánosságra került, hogy a miniszterelnök, illetve az MSZP amerikai kampányszakértője közszolgálati vezetőkkel – így az MTV vezetőivel, illetve az MTI elnökével – tárgyalt arról, hogy a párt és a kormány üzenetei nem „mennek át” kellőképpen a köztudatba.
Közben Orbán Viktor – aki 2002-ben ismét a baloldali médiatúlsúlyt hibáztatta pártja vereségéért – bejelentette, azt szeretné, ha Olaszországhoz hasonlóan hazánkban is két köztévé működne: egy jobb és egy baloldali. Miután tervét nem tudta keresztülvinni, jobboldali vállalkozók megalapították a politikai elköteleződését nyíltan vállaló Hír Tv-t, melynek elnöki posztjára 2005-ben a Magyar Nemzet tulajdonos-főszerkesztője, Liszkay Gábor került.
2004-ben újraindult a rendszerváltás egyik sikerlapja, a Reform, és megjelent az ingyenes Helyi Théma. Mindkét lap nyíltan a nagyobbik ellenzéki párt mellé állt. 2005-ben elkezdte adását a Magyar Katolikus Rádió, 2007-ben pedig a magát polgári értékrendűnek valló Lánchíd Rádió. 2006-ra jobbra fordult a a Magyar Hírlapot magába foglaló, Széles Gábor nagyvállalkozó érdekeltségébe tartozó médiabirodalom is, benne az Echo Tv-vel. Emellett kisebb méretben, de olyan médiumok is megjelentek, főképp az interneten, mint például a Mandiner, melyek deklaráltan jobboldaliak, ugyanakkor hangsúlyosan kritikusak és távolságtartóak a jobboldali kormányzattal és az ahhoz közel álló médiával.
2008-2010-re a magukat konzervatívnak tartó médiumok lényegében számbeli fölénybe kerültek a baloldalinak tekintett orgánumokkal szemben: ma már inkább jobboldali médiatúlsúlyról, mint egyensúlyról beszélhetünk. Egyes jobboldali véleményekben ettől függetlenül továbbra is tartják magukat olyan elképzelések, mint a "rejtett baloldali médiafölény", vagy a liberális újságírók túlsúlya, illetve továbbra is meglévő hatalma
