A magánnyugdíjpénztári vagyon államosításáról szóló vita eldőlt, mielőtt elkezdődött volna. A Fidesznek megvannak az eszközei és a szándéka az overkillhez, a médiája mégis kitermeli azokat az észérveket, amikkel megpróbálják racionalizálni a kormánydöntést. Bonyolult az emberi lélek.
A következőkben Farkas András, Turul2k2 és Naszvadi György apológiáival ismerkedünk. (Farkas András a CIG Biztosító hihetetlen növekedési tervét zsírozó Brokernet vezérigazgatóhelyettese, Turul2k2 a Fidelitas-UFi-Reakció-Mandiner íven polgárosodik, Naszvadi György pedig, eh.)
„Magával szúr ki, aki nem lép vissza.”
Ez az érv, amit több elemző és nyugdíjszakértő is magáévá tett, valójában üres fenyegetés. A jelenlegi kormánynak nincs befolyása arra, hogy húsz, harminc, negyven év múlva ki mennyi nyugdíjat kap, ha kap egyáltalán. Minden kormány belepiszkál a jogosultsági szabályokba, attól függően, hogy épp mit bír el a költségvetés. A magánnyugdíj-pénztári tagok nyugdíj-jogosultságának visszaállítása mindig is hálás politikai ígéret lesz, mert nem fog azonnal pénzbe kerülni. Csak az szúr ki magával biztosan, aki visszalép, mert az államnak odaadott pénzt nem fogja visszakapni egy következő, kárpótlást ígérő kormánytól sem.
„1997-ben kötelezővé tették a belépést, tehát morálisan igazolható a kötelező visszaléptetés.”
Vagy másképpen fogalmazva az állam adta, az állam elvette, áldott legyen az államnak neve. Ha az önkényes visszavétel morálisan igazolható minden alkalommal, amikor az államnak pénzre van szüksége, akkor nagy bajban vagyunk, mert az állam bármikor visszaveheti a korábban törvényesen kifizetett állami béreket, támogatásokat, családi pótlékot, áfa-visszatérítést.
„Az állami tb egyéni számlás rendszere garantálja a nyugdíjrendszer fenntarthatóságát.”
Az állami társadalombiztosítás nem fog egyéni számlás rendszert bevezetni. Ez nem egy jóslat, ami vagy bejön, vagy nem. Felosztó-kirovó rendszerben az egyéni számlavezetés nem értelmezhető, mivel a járulékfizetőnek nincs követelése az állammal szemben. A befizetett járulék összegét lehet egyéni nyilvántartásban vezetni (vezetik is), ennek azonban nagyon kevés köze van ahhoz, hogy mennyi nyugdíjat fogunk kapni. Egyéni számlás rendszert állami tőkefedezeti rendszerben lehetne kialakítani, ez azonban nem fog megtörténni. A második (magán) pillér felszámolásának nem az volt a célja, hogy egy második állami pillérbe áttegyék a pénzt (pedig éppenséggel lehetett volna), hanem az, hogy a költségvetés folyó kiadásait finanszírozzák, és csökkentsék az államadósságot. Ez a pénz sokkal előbb el fog fogyni, mint hogy felállna egy állami tőkefedezeti nyugdíjrendszer egyéni számlákkal.
„Nem volt más megoldás a nyugdíjhiány finanszírozására.”
Rengeteg más megoldás lett volna, az adócsökkentés elhalasztásától a szociális és nyugdíjkiadások csökkentéséig. Az, hogy a kormány a maga által ütött hiányt a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosításával és a különadókkal finanszírozza, nem szükségszerűség, hanem politikai döntés volt, „szakítás az előző kormányok megszorító politikájával.” Az, hogy a megszorítás nem alternatíva, politikai álláspont, és nem közgazdasági.
„A Bajnai-kormány ugyanezt csinálta 2009-ben, csak kicsiben.”
Ugyanezt kicsiben és teljesen máshogy: a visszaléptetés önkéntes volt; azok nyilatkoztak, akik vissza akartak lépni (és nem azok, akik maradni akartak); a nyilatkozatot extra költségek, fáradság és idő nélkül meg lehetett tenni; az átlépés az átlépők érdekét szolgálta (akik a nyugdíjba vonulásukig várhatóan nem tudnának az állami nyugdíjuk 25%-át meghaladó tőkét felhalmozni); nem büntették meg azokat, akik nem azt tették, amit az állam elvárt tőlük. Ha most ilyen feltételek mellett lenne „szabad pénztárválasztás”, az ellen nem lenne tiltakozás – igaz nem is lépne át a tagok többsége.
„A költségesen, alacsony hozamokkal működő, nem öngondoskodáson, hanem állami kötelezésen alapuló magánnyugdíjpénztári rendszer felszámolása racionális megoldás az állami nyugdíjrendszer finanszírozására, csak a rossz kommunikáció és az erőszakos átléptetés aggályos.”
A költségesen, alacsony hozamokkal működő, dehogynem öngondoskodáson alapuló magánnyugdíj-pénztári rendszer hibáinak javítására rengeteg eszköz lett volna a teljes felszámolás előtt. A kormány meg sem fontolta ezeket, vitát sem nyitott róluk. A rossz kommunikáció és az erőszakos átléptetés nem egy szerencsétlen vezetési baki, hanem a megalapozatlan és helytelen döntés szükségszerű következménye. Matolcsy elképzelése ugyanis egy nyílt, racionális, szakmai vitában porrá omlott volna, ezért aztán nem is volt nyílt vita, csak erőszak.
„A magánnyugdíjpénztári rendszer azt a látszatot kelti, mintha az emberek saját pénze gyűlt volna a magánnyugdíj-pénztári számlákon.”
És ezt a csúnya látszatot csak erősíti a magánnyugdíjpénztári törvény, melynek 5. § (4) bekezdése feketén-fehéren leírja, hogy a pénztártag követelése - a tulajdonlás elve szerint - a pénztártag tulajdona. Nem az államé, nem a pénztáré, nem az alapkezelőé, hanem a tagé. Gyakran előforduló „érv” továbbá, hogy nem is tulajdon az, ami felett a tulajdonos nem rendelkezhet szabadon. Nos, akkor a többmillió hitelből vett és ezért elidegenítési tilalommal terhelt lakás országában ez bizonyára rossz hír lehet az érintetteknek...
„Az állami nyugdíj és a kötelező magánpénztárak között ugyanis a legnagyobb különbség az, hogy utóbbiak fütyülnek a szolidaritásra.”
Ez az érv helytálló, bár a rengeteg további különbséget nem merném rangsorolni. A pénztárak mentségére szolgáljon, hogy a szolidaritás soha nem is volt követelmény velük szemben. Amennyiben viszont ezt valaki érvnek szánja a megszüntetésük mellett, akkor az összes biztosítót is fel lehet számolni, mert azok is fütyülnek a szolidaritási elvre. Mivel hogy kockázatközösségi elven működnek. Azokra meg az állami nyugdíjrendszer fütyül.
Ezek voltak a színvonalasabb érvek a magánnyugdíj-pénztári pillér felszámolása mellett. Ahogy fent utaltam rá, ennek a posztnak semmi értelme, mert nincs vita. Kormányzati hörgés van és apologetikus blablák. Mindez a sok blabla egyetlen valós okot próbál leplezni: a magánnyugdíj-pénztári vagyon államosítására azért van szükség, mert be kell foltozni a költségvetésben az adócsökkentés ütötte lyukat. Nem arról van szó, hogy a kormány és apologétái nagyon tagadnák ezt, csak nem hangsúlyozzák túl, mert akkor fel kéne tenni a kérdést, hogy mi lesz azután, ha elfogy a pénztári vagyon.
