Csehországban, Lengyelországban vagy Szlovákiában az elmúlt években csak erősödött az a tendencia, hogy a választók fiatalabb, urbánusabb és műveltebb rétege egyre inkább a jobbközép pártokra szavaz. Pozsonyban vagy Kassán a (nemrég megbukott) szlovák kormánykoalíció pártjai csaknem kétharmados, illetve 60%-os fölényhez jutottak a 2010-es parlamenti választásokon, Prágában a jobboldali erők a rendszerváltás óta gyakorlatilag minden választást megnyertek (a jelenlegi koalíció pártjai 62%-ot kaptak 2010-ben) és a lengyel nagyvárosokban is rendre tarolt a Donald Tusk vezette Polgári Platform (PO) az utóbbi években. Ezekről a jobboldali pártokról elmondható, hogy piacbarát nézeteket és politikát képviselnek: támogatják az állami kiadások féken tartását, az adóterhek csökkentését, a vállalkozóbarát környezet megteremtését, a privatizációt, a személyes felelősséget pedig előbbre helyezik az állami szolidaritásnál. Ez korántsem jelenti azt, hogy kampányaikban ne tűnnének fel időről időre balos populista ígéretek vagy a gyakorlati politikában ne folyamodnának ilyen megoldásokhoz, ezek azonban a kivételek, amelyek erősítik a szabályt.
Ezzel szemben
Magyarországon a Fidesz képviseli a „jobboldalt”, az elmúlt években a gazdaságban szinte kizárólag baloldali vagy egyenesen szélsőbalos retorikával. A Fidesz 2002-ben a parlamentben ellenzékből megszavazta a Medgyessy-kormány (Magyarországot gyakorlatilag csődbe vivő) száznapos programját, beleértve a 13. nyugdíj és közalkalmazotti bér bevezetését és a közalkalmazotti bérek 50 százalékos megemelését. Előtte még kormányon reálértéken kétharmadával megemelte a minimálbért és széles körű lakástámogatási rendszert vezetett be, ennek részét képezték a magas készpénzbeli juttatások („szocpol”) is. Amikor a Gyurcsány-kormány megpróbálta csökkenteni az államháztartás hatalmasra duzzadt hiányát, a Fidesz ellenzékből mindent megtett ennek megakadályozására: sikeresen támogatta az egészségügyi díjak (vizitdíj, kórházi napidíj) és a felsőoktatási tandíj ellen kiírt népszavazást, ellenezte viszont a budapesti reptér és a MÁV Cargo privatizációját („nemzeti vagyon elherdálása”). A 2006- os kampányban már 14. nyugdíjat ígért, később a Bajnai-kormány által megszüntetett 13. – meg a felszámolt vasúti szárnyvonalak – visszaállítását. Eközben Orbán és a FIDESZ többi vezető politikusa is folyton azt harsogta, hogy nincs szükség adóemelésre, megszorításra, az ország e nélkül is kivezethető a válságból. Kormányra kerülésük óta már sikerült gyakorlatilag államosítaniuk a második pilléres nyugdíjpénztári vagyon túlnyomó részét, miközben az egységes jövedelemadóra való áttérést egy sor új adó bevezetése és a régiek felemelése (vagy legalább ennek bejelentése) követte (bankadó és egyéb ágazati különadók, ÁFA-emelés, járulékemelés, „átmenti hozzájárulás”). Olyan nézetek és lépések ezek, amelyeket csak Magyarországon tartanak jobboldalinak, a visegrádi szomszédoknál az ilyesmit a baloldali populisták képviselik. Szlovákiából szemlélve például gyakran komikus, hogy a magát jobboldalinak tartó Orbán Viktor és a magát szociáldemokratának tartó Robert Fico (gazdasági téren valójában mindkettő balos populista) ugyanazt a követ fújja. Már sokan (jómagam is) sokszor rámutattak, hogy Orbán azt csinálja, amit Fico mond, vagy fordítva, attól függően, ki van éppen kormányon és ki ellenzékben. De most komolyan, a kezünket a szívünkre téve: a régió melyik országában számítana még jobboldali politikának a nyugdíjpénztári vagyon államosítása, a 14. nyugdíj beígérése, a privatizáció és az egészségügyi díjak ellenzése vagy a drasztikus minimálbéremelés – így együtt? A jobboldal többnyire pontosan ezek ellenkezőjét gondolja és teszi, privatizál, bevezeti az egészségügyi díjakat, védelmezi a nyugdíjpénztárakat a baloldali populista rohamoktól (Szlovákia) vagy épp létrehozza őket (Csehország), a minimálbért csak módjával emelgeti stb. Persze mindenhol vannak kivételek, sok lépést a jobboldali pártok népszerűségüket féltve nem mernek meglépni, de a jobbközép domináns politika akkor is a Fidesz által követettnek a fordítottja.
Magyarország tragédiája
az volt és maradt, hogy a gazdaságpolitikában kormánya és ellenzéke többnyire egyaránt baloldali nézeteket képvisel, folyton balról próbálják előzgetni egymást, gyakran egymásra licitálva abban, ki mit nyújt majd megválasztása esetén a szociális vívmányok terén „a zembereknek”. A hatalomra került erőknek lényegében csak két lehetőségük marad: 1. megvalósítják ígéreteik egy jelentős részét (és ezzel száguld az ország az államcsőd felé), vagy 2. megpróbálnak fenntartható gazdaságpolitikát folytatni, de ekkor pontosan az ellenkezőjét kellene csinálni annak, amit megígértek és amit választóik várnak tőlük, ezért rohamtempóban vesztik el hitelességüket és népszerűségüket. A két lehetőség valamiféle zagyvalékának meg az a következménye, hogy a csődhelyzet is közel marad, meg a hitelesség és népszerűség is elúszik. Eközben az ellenzék újabb adag baloldali populizmussal ront neki a kormánynak, ezt tették Orbánék is, és ezt kapják most vissza ellenzéküktől meg az utcától (egyelőre csak könnyített változatban). A nagy baj az, hogy hiányzik az igazi középjobb alternatíva, nincsenek olyan egész ciklust kitöltő reformkormányok (mint például a 2002 és 2006 közötti szlovákiai második Dzurinda-kabinet), amelyek szerkezeti átalakításokat vinnének végbe, fenntartható növekedési pályára állítanák a gazdaságot és konszolidálnák a közpénzügyeket. Az egymást váltó jobbközép reform- és populista kormányok helyett balos populista kormányok váltják egymást. Ez alól csak a közvetlen válságmenedzselést elvégző (az országot a csődtől megmentő, ha úgy tetszik, a szakadék széléről visszarántó) kormányok (Bajnai-kabinet) jelentenek rövidke kivételt.
A baloldali populista
gazdaságpolitika dominanciájának több messzemenő negatív következménye is van. Először is, Magyarország már nemcsak Nyugat-Európától, hanem közép-európai szomszédaitól is fokozatosan leszakad. Ha az egy főre eső (vásárlóerő-paritáson mért) bruttó nemzeti terméket nézzük, akkor Szlovénia és Csehország mindig is Magyarország előtt volt, Szlovákia 2006-ban előzte meg, Lengyelország idén fogja, de rövid időn belül Horvátország is lehagyhatja. Persze nem csak a leggyakrabban használt gazdasági mutatószámon keresztül mérhető a lemaradás. Az ezredforduló környékén például Szlovákia szinte minden gazdasági adat tekintetében rosszabbul állt déli szomszédjánál („köszönhetően” egy évtized jórészt populista szlovák gazdaságpolitikájának), de egy évtized múlva már pontosan fordított volt a helyzet, Magyarország állt rosszabbul majd minden tekintetben („köszönhetően” egy évtized jórészt populista magyar gazdaságpolitikájának). A nem ortodoxnak, szabadságharcosnak, nemzetmentőnek stb. titulált Orbán– Matolcsy-féle gazdaságpolitikával ez a leszakadás csak növekedni fog.
Másodszor, mivel kormány és ellenzéke egyaránt a baloldali populizmussal operál (de a szakszervezetek és a civil mozgalmak többsége is), és a parlamentben egyetlen jobbközép párt sem maradt (miután 2010-ben az MDF-et kiszavazták onnan), a választók széles tömegeiben egyre inkább megerősödnek a populista rögeszmék. Például: a népnek joga van a széles körű állami szociális gondoskodásra a bölcsőtől a koporsóig, a szerzett előjogokhoz senki sem nyúlhat, ha ezt mégis megteszi, akkor ráront a nemzetre, hazaáruló és népellenség. Ha az országnak rosszul megy, akkor az kizárólag azért van így, mert a kormány lop, csal, hazudik és dilettáns, meg mert a külföldi ellenség (az országon élősködő bankok, multik, egyszóval a karvalytőke) kizsákmányolja. Nem kell tehát egyéni áldozatok sokaságát hozni, elég leváltani a hatalmi elitet, és minden jobbra fordul. Ez a típusú, az emberekbe sulykolt mentalitás egyrészt a hatalmon lévő politikusból való gyors kiábránduláshoz és a választók újabb, egyre radikálisabb populista táborokba való átvonulásához, másrészt apátiához, a politikától való elforduláshoz, az egész hatalmi elit elutasításához, sőt a politikai és gazdasági rendszer megkérdőjelezéséhez vezet.
Harmadszor, a mindent elárasztó populizmus csaknem teljesen ellehetetleníti a jobbközép reformok bevezetését, vagy ha azok egy részével a kormány megpróbálkozik, teljesen hiteltelenné teszi őket (nem csak saját magát). Az ügyeletes kormányok ugyanis sohasem állnak elő egy komplex, minden részletében jobboldali reformprogrammal (ami már középtávon működhetne), mivel ez esetben szinte minden területen pontosan az ellenkezőjét kellene csinálni annak, amit ígértek. Így legjobb esetben is a néhány kívánatos reformlépés együtt jár egy sor populista ígéret megvalósításával, az egyes intézkedések minimum szépen kinullázzák egymást. Tipikus példa lehet az egységes jövedelemadó bevezetése, amely a felzárkózó gazdaságok többségében a sikersztori része, de Magyarországon ezt is sikerült elrontani. Persze ez érthető is, ha figyelembe vesszük a körülményeket. Egyrészt azt, hogy egyből a csodát (a gazdaság felpörgését) várták tőle Matolcsyék, ami – különösen válságidőszakban – eleve irreális volt, másrészt azt, hogy mellette bevezettek egy rakás növekedést gátló ágazati különadót és de facto államosították a nyugdíj-megtakarításokat, és ezekkel a lépésekkel szépen meg is fojtották a kibontakozás lehetőségeit. Az ország sorsáért aggódók azonban joggal tarthatnak attól, hogy ebből a szociális demagógia által agymosott többségnek véletlenül sem az fog leesni, hogy a magyarországi bevezetés volt hibás, hanem hogy az egységes adó „megbukott”, ott rossz, ahol van. Elvégre Magyarországon nem érte el a hozzá fűződő várakozásokat, az meg kit érdekel, hogy pár másik államban igen.
A következmények
– korántsem kimerítő – felsorolása közben már érlelődik a kérdés: Hogyan juthatott ide az ország, ki a felelős mindezért? A felelősség természetesen sokrétű és megoszlik, a politikai elit többségének gátlástalanságától egészen a választók többségének mérhetetlen ostobaságáig terjed a skála. A főbűnös azonban a Fidesz és személyesen Orbán Viktor. Ki is lehetne jobban felelős azért, hogy nincs egy középjobb párt, mint a Fidesz, amely egykoron kétségtelenül az volt, de gazdaságpolitikai nézetei folyamatosan átalakultak baloldali populistává. Az első komoly törés az 1995-ös Bokros-csomag kíméletlen kritizálása volt. Nem az egyes lépésekkel, azok technikájával állt szemben a Fidesz, hanem az egész csomag szükségességét megkérdőjelezte, mondván, nincs szükség ekkora mértékű kiigazításra és megszorításra. Pedig azt is mondhatták volna, hogy most fizeti meg az ország a számlát a gulyáskommunizmusért, a késő Kádár-korszak eladósodás árán megvásárolt viszonylagos jólétéért. És ekkor csakis a színtiszta igazsággal szembesítették volna a lakosságot ahelyett, hogy megkezdték volna annak a rögeszmének a fejükbe plántálását, hogy senki sem nyúlhat a magyarok szociális jogosultságaihoz, amelyek egyébként sem magasak, és az egész rendszer finanszírozható. Valójában Magyarország már négy évtizede – Kornai János találó megállapításával élve – koraszülött jóléti állam, amely messze erején (gazdasági teljesítményén és lehetőségein) felül költ polgáraira, ennek egyenes következménye az adósságcsapda és az állandó húzd meg, ereszd meg költségvetési politika. A Bokros-csomag lényegében kivezette az országot ebből a csapdahelyzetből egyedülálló, mondhatni történelmi lehetőséggel (és fenntartható, viszonylag magas gazdasági növekedéssel) ajándékozva meg a hivatalba lépő Orbán-kormányt. Ezt azonban sikerült eljátszani, az Orbán- és az azt követő Medgyessy-kabinet szépen visszavezette az országot az adósságcsapdába.
Az első Orbán-kormány
egyik legfontosabb bűne a ciklus első felében a tétlenség volt. Magyarországnak ekkor kellett volna a lendületet kihasználva folytatnia a reformokat, hogy megtarthassa éllovas pozícióját. Például tovább privatizálni, egészségügyi reformot csinálni versengő magánkézben lévő biztosítókkal, kórházakkal (és igen, vizitdíjjal meg kórházi napidíjjal), és mondjuk bevezetni az egységes adót (amelyet így úttörőként elsőként alkalmaztak volna a régióban, ahelyett hogy végzetesen megkésve utolsóként fanyalodjanak rá). A ciklus második felében már kifejezetten káros és egyre populistább lépések jöttek, főleg a minimálbér drasztikus megemelése és az újra elszabaduló osztogatás (gyakorlatilag választások előtti szavazatvásárlás). Már ekkor erősödőben volt Orbánék között a gazdasági törvényszerűségeket fölülírni kívánó, a parancsuralmi döntésekben bízó gondolkodás. Ahogy a kommunisták is folyton széncsatákat vívtak és vesztettek el, úgy gondolták, hogy megfordíthatják a folyókat (nem sikerült) és parancsolni fognak az időjárásnak (ez sem jött össze), a Fidesz is egyre inkább elhitte, hogy elég törvénybe foglalnia, hogy jó lesz, és a dolgok ettől jobbra is fordulnak. A csúcs kétségtelenül a 2002-es és a 2006-os kampányban a józan észt teljesen felülíró ígéretverseny volt, és ennek megkoronázása, a Medgyessy-kormány száznapos programja. Ennek elfogadása természetesen a szocialista-szabaddemokrata kormány lelkén szárad, de ne terjedjen már odáig a kollektív amnézia, hogy feledésbe merüljön, a pokolba vezető út a Fidesz szavazataival is ki lett kövezve. A kérdés csak az, hogy hamár az ország fenntartható növekedése szempontjából rossz volt a populista balra át a Fidesz gazdaságpolitikájában, legalább magának a pártnak kedvezett-e. A válasz: aligha. Orbán és csapata 1998 és 2010 között legalább két választást nagy valószínűséggel akkor is megnyert volna, ha pontosan ellenkező nézeteket képvisel. Ennyire azért ne becsüljük le a szocialisták önsorsrontó képességeit.
A Fidesz ráadásul ostobán rövidlátó is volt, amikor mindent megtett a Gyurcsány-kormány reformjainak ellehetetlenítéséért. Ezzel lényegében azt érték el, hogy rosszabb állapotban vették át az országot 2010-ben, és a megoldatlan problémák az ő nyakukba szakadtak. De itt még mindig megvolt az esély, meg a példátlan kétharmados többség, hogy történelmi tettet cselekedjenek, és a populista ígéretek meg a túlfűtött elvárásoknak való megfelelés helyett visszatérjenek a jobbközép alternatívához. Ezt nagyban megkönnyítette a Bajnai-kabinetnek a - Fidesz által vadul támadott - felelős politikája. Ehelyett azonban tétlenség, majd egyévnyi kapkodó ámokfutás következett, ami miatt már az sem kizárt, hogy Magyarország még a görög államcsőd előtt megint a pénzügyi összeomlás szélére jut (30 év alatt már ötödször). Az már komoly bűvészmutatvány (vagy inkább bohócprodukció), amikor csaknem tízmilliárd eurónyi államosított nyugdíjvagyonnal sem sikerül stabilizálni a közpénzügyeket. Orbánnak és Matolcsynak ez is sikerült. Közben Magyarországból nemhogy a térség éllovasa nem lett újra, de egyre inkább egy szánalmas negatív példává válik, amely állatorvosi lóként mutatja a populizmus nevű, immunrendszert megtámadó vírus valamennyi következményét. És ehhez jön még a növekvő elszigeteltség, amikor még az országot hagyományosan empátiával szemlélő partnerekkel (Németország) is sikerül összeveszni. Határon túli magyarként az sem mellékes, hogy a gazdaságpolitikájában egykor példaképnek számító Magyarország immáron tartós hanyatlása, elszigetelődése és érdekérvényesítő képességének drámai csökkenése milyen (negatív) hatással lesz ránk, kisebbségi magyarokra. Nem mehetünk el szó nélkül a választók felelőssége mellett sem, hisz pontosan ők azok, akik hisznek a felelőtlen ígéretekben, és hatalomra emelik a demagóg hordószónokokat, majd amikor kiábrándultak belőlük, akkor véletlenül sem a józan eszüket használják egy életképesebb alternatíva mellett döntve,hanem átvonulnak egy még nagyobb populista hordószónok táborába. Ahelyett, hogy racionálisan mérlegelve, saját és országuk jobbra fordulását szem előtt tartva járulnának az urnákhoz, inkább az emóciók és a hit mozgatja őket. Eközben templomba egyre kevésbé járnak, a vallástól egyre inkább elfordulnak, Isten és a halálon túli megváltás helyett a populista illuzionisták által ígért földi megváltásban (állami gondoskodás, „szociális biztonság“) hisznek.
Röviden, a túlnyomó többség egy racionálisan mérlegelő polgári gondolkodás helyett a demagógok által manipulált hívő birkacsordaként viselkedik. Ez korántsem egyedülálló jelenség térségünkben, a választók jelentős része, gyakran többsége mindenhol ilyen, az arányok tekintetében azonban megint csak Magyarország viszi el a pálmát.
Gyönyörűen illusztrálta
ezt a 2006-osparlamenti választás. Az urnákhoz járulók 85%-a a két egymást túlígérgetni igyekvő pártra szavazott. Az MSZP-re, amely kormányának szociális vívmányaival büszkélkedett (igen, azokkal, amelyek csődbe vitték Magyarországot, és igen, úgy, hogy hazudtak reggel, délben és este - Gyurcsányt idézve), meg a Fideszre, amely még rátett az őrületre egy lapáttal, azt állítva (helyesebben mondva, hazudva), hogy „rosszabbul élünk, mint négy éve“, és beígérte a tizennegyedik nyugdíjat. Az egyetlen párt, amely nem szavazta meg a száznapos programot és amely következetesen figyelmeztetett az osztogatás és a felelőtlen ígérgetés veszélyeire, csak hajszálnyival tudta meghaladni a parlamentbe jutási küszöböt.
Az MDF, mert róluk van szó, négy évvel később már nem jutott be a Parlamentbe. A magyar választók azért büntették meg, mert előállt az egyetlen reális (Bokros Lajos által kidolgozott) tervvel, amely kezelni tudta volna Magyarország gazdasági problémáit, de bizonyára nagyon idegesítően hatott az is, hogy az MDF előre figyelmeztetett az osztogatás veszélyeire. A felelősséget magán viselő választó ezért alibista módon nem mondhatja azt, hogy (a politikusok közül) senki sem szólt előre, hogy mindenki hazudott, hogy nincs reális alternatíva, és ezzel senki sem meri szembesíteni a társadalmat. Ez a komoly bűnlajstrom fölöttébb irritálhatta a magyar társadalmat, amely meg is szabadult az MDF-től (a párt bukásának persze több oka is volt, de a választók ostobasága messze a legfontosabb). 2010 után a magyar politikai élet el is jutott oda, hogy nincs egyetlen párt sem, amely a szabad versenyen alapuló kapitalista piacgazdaságot védené, és támogatná (teljes mellszélességgel, nemcsak szavakkal, de akár tettetekkel is) a stabil, vállalkozóbarát környezetet, a külföldi tőkebefektetéseket és egy jól működő bankrendszert. Ehelyett jóformán csak abban különböznek, hogy milyen oldalról és milyen okok miatt utálják a kapitalizmust: kiszélsőjobbról (Jobbik), ki szociálliberális és zöld szempontból (LMP), ki nemzetpolitikai szemszögből (Fidesz), ki meg csak a hagyományok tiszteletben tartása végett (MSZP). És persze mindannyian a népszerűségre való tekintettel, hisz a lakosság nagy része is utálja a piacgazdaságot, a multikat, a külföldi tőkét, meg a bankokat, egyszóval mindent, ami egy kis, nyitott és sebezhető (mert nagyon eladósodott) keletközép-európai ország számára életbevágóan fontos a sikerességhez. Hogy a kontraszt még nagyobb legyen, utazzunk most egy nagyon távoli bolygóra: „A kormány úgy fog viselkedni, mint egy felelősségteljes család vagy vállalat. A kiadások hosszú távon nem haladhatják meg a bevételeket…A rendszert átalakító változások mellett ezért a kormány a következő intézkedéseket javasolja: az állami költségvetésből finanszírozott bérek 10%-os csökkentését és három évre való befagyasztását… az összes állami szociális juttatás 10%-os csökkentését és három évig változatlan szinten való hagyását, a nyugdíjak befagyasztását 2011-ben… a születési és temetési támogatás megszüntetését…“
Az idézet nem egy távoli galaxisról jött, hanem a csehországi TOP 09 párt programjából való, a 2010-es parlamenti választásokon a párt megszerezte a szavazatok 16,7%-át, Prágában a legerősebb párt lett 27,3%-kal. Egy közeli ország, mégis olybá tűnik, hogy fényévekre van. Vajon egy ilyen programmal mire vitték volna a legutóbbi két magyar választáson? A felelősség Magyarország helyzetéért egyszerűen nem tolható át teljes egészében a politikai elitre, legyen az bármilyen felelőtlen és gátlástalan is. A választóknak vagy legalább egy kritikus részüknek is felnőttként kéne viselkedniük, ahelyett hogy újra és újra bedőlnek a meséknek.
Ezzel szorosan
összefügg az értelmiség és a közgazdász-társadalom felelőssége is. Ők felrázhatták volna a választókat vagy legalább megőrizhették volna szakmai tekintélyüket. Többségük azonban csődöt mondott, és nem csak azok, akik beálltak az MSZP vagy a Fidesz mögé kampányolni. A humán értelmiségiek többségére kár a szót vesztegetni, mert nagyjából hasonló mértékben vetik el a kapitalizmust (és hisznek az állami beavatkozásokban), mint a lakosság meg az általa megválasztott politikai elit, csak legfeljebb szofisztikáltabb gondolatmenetek révén juttattak el ebbéli utálatukig és hitükig. A közgazdászok többsége pedig (a komoly szakmai színvonal ellenére) csődöt mondott abban, hogy élesen szembeszálljanak a populista osztogatással és az eladósodással, és egyszerűen, a többség számára is érthetően megpróbálják elmagyarázni annak veszélyeit. Egyrészt ezt nem tartották feladatuknak, úgy érezvén (s ez emberileg érthető is), hogy belemásznának a politikai sárdobálásba, másrészt meg figyelve a politikai diskurzust, teljes joggal gondolhatták úgy, hogy észérvekkel nem lehet túl sokra menni. Sokaknál személyes anyagi érdekek is lehettek a háttérben (remélt állami megbízások, pozíciók), amelyek miatt nem jó nyíltan összeveszni a politikával. Csakhogy a politikától való távolmaradás elvitte a szakmai tekintély és hitelesség egy részét is. Az ún. jobboldali vagy Fidesz-közelinek tartott közgazdászok például eléggé elkéstek azzal, hogy jórészt csak 2011-ben kezdtek el hangosan és nyíltan fanyalogni az Orbán-Matolcsy-féle gazdaságpolitikán. Az utolsó alkalom, amikor ezt még viszonylag hitelesen meg lehetett tenni, a 2006-os ígéretdömping volt. Aki a 14. nyugdíj felvetése után sem sokallt be, és elintézte azt valami hümmögéssel arról, hogy kampány van, azt nem lehet igazán komolyan venni, amikor öt év múlva ismer rá a Fidesz hibáira.
Még sötétebb a kép
a hosszú és lehangoló gondolatmenet végére érve, mert nem látni azt a politikai erőt (és a mögé felsorakozó választókat meg a mellette vagy eszmerendszere mellett kiálló értelmiségieket), amely vissza tudná hozni a politikába a megfontolt, piacbarát jobboldali gazdaságpolitikát és a populizmus ellensúlyává merne és tudna válni. Pedig Magyarországnak most erre volna a legnagyobb szüksége. A Fidesz, beleértve annak minden vezető politikusát már rég kollektíve alkalmatlanná és hiteltelenné vált erre a feladatra. Egy igazi magyar tragédia.
