Az euróövezet jelenlegi válsága egy félszívvel csinált, félig átgondolt, félig megmagyarázott, és ezért félig befejezett integrációs folyamat egyenes következménye. A konszenzuskeresésen alapuló döntéshozatal európai elve – amely nélkül persze nem juthatott volna el idáig – az Európai Uniót mindig is arra kényszerítette, hogy korántsem tökéletes, az optimálistól elmaradó és gyakorta felvizezett megoldásokat kreáljon. Ebből fakadóan a közösség arra ítéltetett, hogy válságról válságra fejlődjön, és így oldja meg korábban az útfélen otthagyott problémáit. Most azonban a korábban leértékelődni látszó politikai gazdaságtan visszatér, hogy a maga igazságát számon kérje a szereplőkön.
„Mindannyian tudjuk, hogy mit kell tennünk, csak azt nem tudjuk, hogyan választassuk újra magunkat, ha megtesszük, amit meg kell tennünk” – a mondást egy köztiszteletben álló európai vezetőnek tulajdonítják. Ez a mottó az utóbbi három év fő dilemmáját írja le. Ugyanez másképp: a választott vezetőknek nem elég szakmailag helyes megoldasokat találni, de mögéjük a demokratikus többség támogatását is meg kell szerezniük. Ezért lett a pénzügyi válság mára politikai válsággá.
Egy politikailag működőképes, gazdaságilag fenntartható megoldás megtalálásához az EU nemzeti közösségeinek négy alapkérdést kell fontolóra venniük és megválaszolniuk.
Van-e olyan ország, amely nem bűnrészes az euró problémáiban, vagy a válság előtt nem húzott hasznot a közös pénz tökéletlen létezéséből?
Nincs ilyen; világos, hogy mind a mag-, mind a peremországoknak döntő szerepük volt a maastrichti kritériumok tökéletlen eltervezésében és későbbi felvizezésében. Egy gyengébb euró és a közös piac előnyei nyilvánvalóak az exportvezérelt német gazdaság számára, miként lehetővé tették azt is, hogy érdemtelenül felgyorsuljon az életszínvonal javulása a déli országokban.
Elvárható-e vajon Németország és más EU-magországok polgáraitól, hogy (ismét) kitöltetlen csekket adjanak a periféria polgárai számára?
Különös fordítottja lenne ez a futballban ismert Lineker-elvnek: az EU egy olyan pálya, ahol 27 ország játszik, és mindig a németek fizetik a számlát.
Csak olyan megoldást lehet fontolóra venni, amely világosan elhatárolja a múlt költségeit, és kizárja, hogy a jövőben ilyen hibák megismétlődjenek. Többé egyetlen potyautas ország sem ejtheti túszul a többieket. De mindenkinek viselnie kell a korábbi hibák költségeinek rá jutó részét.
Elvárható-e vajon Görögország polgáraitól, hogy bemenjenek egy hosszú alagútba anélkül, hogy a leghalványabb remény lenne arra, hogy van kijárat a másik végén?
Ma már nyilvánvaló, hogy Görögország még akkor sem tudja leszorítani jelenlegi adósságszintjét, ha évtizedekig fenntartja valamennyi tiszteletreméltó erőfeszítését. Remény nélkül pedig a folyamatnak társadalmi-gazdasági és politikai káosz lesz a vége. De még ha Görögországnak sikerülne is lényegesen csökkentenie az adósságterhét, akkor is elkerülhetetlenül hosszú és fájdalmas erőfeszítésekre lesz szüksége, hogy helyreállítsa a növekedést és visszatérjen a pénzpiacokra.
Vajon jobban járna-e bárki is, ha az euró megszűnne létezni, és a tagállamok visszatérnének a saját valutájukhoz?
Világos, hogy senki sem járna jobban. Az euróövezet felbomlása azonnali recesszióhoz és gazdasági káoszhoz vezetne Európában (és nagyrészt másutt is), aminek beláthatatlan társadalmi és politikai, de jól becsülhető gazdasági következményei lennének (egy aktuális elemzői becslés szerint az eurózónából való kilépés Németországnak 20-25%-os GDP visszaesést hozna az első évben, Görögországnál ez a szám 40-50 %).
Mindez valószínűleg az európai integráció jelen formájának végét vonná maga után, felgyorsítaná az európai kontinens hanyatlását és visszafordíthatatlanná tenné a folyamatot. Ezzel szemben – miként eredetileg tervezték – egy kiigazított, erős, és fenntartható euró számottevő középtávú ösztönzést adhat azon erőfeszítéseknek, hogy amennyit csak lehet, megmentsenek a jóléti állam modelljéből, s újraélesszék a kontinens globális gazdasági és politikai erejét egy 21. századi többpólusú világban.
A fenti kérdésekre adott válaszokkal nemcsak azt a politikai narratívát írjuk körbe, amellyel az egyes európai vezetőknek meg kell szólítaniuk a mind inkább euroszkeptikus választókat, de meghatározhatjuk azokat a kereteket is, amelyeken belül a gazdasági javaslatoknak esélyük lehet, hogy túléljék a jelenlegi politikai ellenállást.
E kritériumok alapján egy politikailag megvalósítható megoldáscsomag a következő:
Először: azonnal csökkenteni kell a kór tovaterjedésének kockázatát, és helyre kell állítani az általános hitelességet a pénzpiacok szemében. Ezért az európai bankrendszert megfelelő (politikailag elfogulatlan) stressztesztek alapján fel kell tőkésíteni. Evégett prudens megoldás az EFSF/ESM (Európai Pénzügyi Stabilitási Alap/Európai Stabilitási Mechanizmus) Európai Valutaalappá alakítása, amely képes részesedést vásárolni az egész pénzügyi rendszer szempontjából fontos pénzügyi intézményekben, amely (az Európai Központi Bank vagy a piacok útján) maga is külső forrásokat tud bevonni a váságkezelésbe, és amely a Nemzetközi Valutaalaphoz hasonlóan függetleníteni tudja magát a rövid távú politikai befolyásolástól, ezáltal növelve hitelességét a piacok szemében.
Másodszor: a költségvetési felelőtlenség elleni garanciákat kell intézményesíteni az euróövezet kormányzásában. Ezért a már jóváhagyott új gazdasági kormányzási eszköztárat (a hatos csomagot, az Euró Plusz Paktumot) össze kell kapcsolni az euróövezetből való, előzetesen egyeztetett, rendezett, gyors és csaknem automatikus kizárási mechanizmussal – de csak a jövőre nézve. Ez lenne a végső szankció abban az esetben, ha valamelyik ország notóriusan nem teljesíti kötelezettségeit. Ez a szankció, kombinálva az alkotmányba foglalt fiskális szabályokkal, független ellenőrzéssel, valamint a költségvetési és a versenyképességi politika erőteljesebb és állandó koordinálásával, végső garanciaként működhetne annak érdekében, hogy egyetlen tagország felelőtlen viselkedése se tehesse ki kockázatnak a többieket. A fertőzés kockázatának kitett országok számára készülő középtávú talpra állási terveket össze kell kapcsolni ezzel az új szisztémával és szankcióvel – ennek révén lehet javítani a hitelességet.
Harmadszor: Görögországnak egy társadalmilag és gazdaságilag kezelhető perspektívát kell ajánlani, cserébe a görög társadalom és a politikai elit jövőben is elvárt, folyamatos és fájdalmas erőfeszítéseiért. A görög szuverén adósságot át kell strukturálni az euróövezeten belül, úgy, hogy nagyjából a jelenlegi szint felére csökkenjen (a GDP 80 százaléka alá). Ezt a magánbefektetőkkel szemben fennálló adósságállomány számottevő részének levágása, a maradék garantálása, valamint a közpénzből nyújtott hitelek egy részének feltételekhez kötött törlése révén lehet elérni. Az államadósság törlésének feltételeit szigorúan egy tízéves reális, de feszített fiskális konszolidációs és versenyképesség-fokozó program főbb lépéseihez és menet közbeni eredményeihez kell kötni, mivel a végső cél az, hogy Görögország visszatérjen a rendes adósságszolgálathoz, a fenntartható növekedéshez és a piacról történő finanszírozáshoz. E program fő célkitűzéseit a görög parlament elsöprő többségének kell elfogadnia.
Amennyiben a későbbiekben Görögország megsérti a feltételeket, a fenti mechanizmus alapján ki kell zárni az euróövezetből, és újra kell aktiválni az államadósság feltételekhez kötötten törölt (felfüggesztett) részét.
Ahhoz, hogy az európai magországokban elfogadják az ilyen megoldásokat, politikai bátorság és a szokásos tűzvonalakon átnyúló együttműködés szükségeltetik majd a rivalizáló politikai pártok vezetőinek részéről. Hisz még a ma leginkább euroszkeptikus választók sem köszönnék meg semelyik politikusnak, ha megtapasztalnák egy lehetséges euróövezeti összeomlás következményeit.
Ha Európa meg is találja az előre vezető helyes utat, azon végigmenni néhány évig fájdalmas lesz. De az már a politikai vezetők felelőssége, hogy ezt az áldozatot végső soron érdemes legyen meghozni.
