AZ EU-ELNÖKSÉG IDŐKÖZI MÉRLEGE
Orbán Viktor nemzetközi marginalizálódása akadályozza a magyar EU-elnökség sikerét. A ciklus első harmadának fejleményei sovány végeredményt vetítenek előre.
Dale Carnegie 1936-ban kiadott Hogyan szerezzünk barátokat és befolyásoljuk az embereket? című sikerkalauzának paródiáját többféleképpen megírták már Hogyan veszítsük el barátainkat és idegenítsük el magunktól az embereket? címmel. Kiválóan illik ez utóbbi sorozatba a magyar uniós elnökség első két hónapjának története, aminek során Orbán Viktor miniszterelnök látványos tempóban jutott el a nemzetközi elszigeteltség állapotáig. Magyarországra jószerével már csak olyan külföldi politikai potentátok jönnek el, akiknek ez munkaköri kötelességük – mint például az uniós védelmi miniszterek múlt heti gödöllői találkozójának résztvevői (Catherine Ashtont, az EU külügyi főképviselőjét és Anders Fogh Rasmussen Nato-főtitkárt is beleértve – ők valójában e szervezetek kormányfőinek „beosztottai”). Szinte mindenki, akinek ez szabad választása, távol marad Budapesttől. Az intő jelek már tavaly év vége felé érzékelhetőek voltak, amikor a mértékadó nemzetközi sajtóban sorra jelentek meg a magyarországi jogállam szisztematikus lebontását, a gazdaságpolitika fejre állítását, a kormányfő kiszámíthatatlan vezetői stílusát bíráló elemzések (HVG, 2010. december 18.). A folyamat eszkalálódásában fontos lépcsőfoknak bizonyult Orbán konfrontatív, sértődött reakciója az Európai Parlamentben (EP) a magyar médiatörvényt ért kritikákra, betetőzéseként pedig február 17-én kiderült, hogy az EU nem a magyar, hanem a rákövetkező, a lengyel elnökség idején tartja meg az eredetileg májusra tervezett Keleti Partnerség konferenciát, amelyre a többi 26 uniós kormányfő, a 6 EU-n kívüli partnerország miniszterelnöke és az amerikai külügyminiszter lett volna hivatalos Gödöllőn.
Azt, hogy egy már hivatalban lévő elnökség elveszíti a számára deklaráltan legfontosabb hazai esemény megrendezésének lehetőségét, az Európai Unió történetében példátlan fordulatnak nevezi tanulmányában Rácz András, a Magyar Külügyi Intézet kutatója. A fejleményt a kormány hivatalosan a nemzetközi diplomáciai naptár zsúfoltságával, ilyen nagy számú vezető programjának egyeztetési nehézségeivel magyarázta, félhivatalosan pedig annak tulajdonította, hogy a konkurens külföldi események rendezői már januárban – mint Rácz fogalmaz – „feltételezhetően tudatosan rászervezték” találkozóikat a magyar EU-elnökség hónapokkal korábban meghirdetett és a főbb résztvevőkkel egyeztetett rendezvényére. Az Orbán számára diplomáciai sikerrel kecsegtető presztízstalálkozó tervének szándékos meghiúsításában Németországon, Franciaországon és az Egyesült Államokon kívül aktív szerepet vállalt az uniós elnökséget júliusban átvevő Lengyelország is, amely persze évek óta nagyjából úgy tekinti szívügyének az unió keleti partnerségi programját, mint Magyarország a balkáni országok EU-csatlakozásának szorgalmazását, vagy Románia és Bulgária belépését a schengeni övezetbe.
Hogy a gödöllői csúcstalálkozó elmaradására számítani lehetett – csak a kudarc bejelentésének időpontja és módja volt kérdéses –, arra az is utal, hogy információk szerint a magyar diplomácia lényegében hamar feladta az esemény formai és tartalmi előkészítési munkálatait. „Brüsszelben az volt a benyomás, hogy a magyarok felületesen kezelték az egész Keleti Partnerség témát, nem is igazán próbáltak kidolgozni közösségi álláspontokat olyan függő kérdésekben, mint például az Ukrajnával vagy Grúziával kötendő uniós szabadkereskedelmi megállapodás” – mondta a HVG-nek Michael Emerson, a brüsszeli Európai Politikai Tanulmányok Központja (CEPS) kutatóintézet munkatársa. A magyarországi konferencia annak ellenére menthetetlennek bizonyult, hogy olyan befolyásos pozíciót, mint Herman Van Rompuy EU-elnök külpolitikai főtanácsadója, történetesen egy magyar tölt be, Martinusz Zoltán – az első Orbán-kormány helyettes államtitkára, későbbi NATO-nagykövet.
Magyarország és közelebbről a magyar EU-elnökség legfőbb kockázati tényezője jelenleg Orbán, akinek egyszerűen nincs füle a konstruktív kritikára, és képtelen felfogni, hogy a globalizáció mai szintjén csak az lehet erős vezető, aki – belföldi támogatottságának mértékétől függetlenül – nemzetközi és európai viszonylatban is hajlandó az együttműködésre – foglalta össze a Budapestre akkreditált uniós nagykövetek egybehangzó, Orbánnal is tudatott véleményét a HVG-nek a diplomáciai kar egyik tagja. E testület kifejezte már aggodalmait a Fidesz egypárti alkotmányozásának politikai veszélyeivel kapcsolatban is, de az eredmény eddig sovány. A Keleti Partnerség konferencia elhalasztása annak is tulajdonítható, hogy Orbán lesöpörte az asztalról az uniós kérést, miszerint a magyar alkotmányozás időpontját halassza el legalább az EU-elnökség utánra, vagyis lényegében deklarálta, hogy átmenetileg sem helyezi az európai közösség problémáit saját politikai érdekei elébe. Az sem lehetett váratlan, hogy az előállt helyzetet kellő politikai érzékenységgel dekódoló Lengyelország gyorsan „dezertált” az Orbán által összekovácsolni tervezett Varsó–Budapest–Bukarest-tengelyről szóló elképzelésből: nemcsak azért, mert a demokráciaromboló magyar kormányfő melletti kiállás immár a legtöbb európai országban önsorsrontó magatartásnak bizonyulhat a kül- és a belpolitikai színtéren egyaránt, hanem azért is, mert az EU-val folytatott tavaly őszi közös nyugdíjvitában – a magánnyugdíjpénztárak teljes felszámolásával – elsőként maga Orbán lépett el lengyel kollégája mellől.
Abban a napi küzdelemben, amit a magyar diplomaták és köztisztviselők vívnak azért, hogy a magyar EU-elnökség valami eredményt mégis felmutathasson majd, láthatóan nem más tagállambeli partnereik vagy az uniós intézmények, hanem saját miniszterelnökük a legnagyobb ellenfelük. S a remények fogyatkoznak: a schengeni bővítés júniusig lényegében kizárható, a horvát csatlakozás ügye labilis, és igencsak göröngyös úton haladnak a magyar elnökség által vezérelt tagállami egyezkedések az EU gazdasági koordinációjának megerősítését előirányzó közösségi törvényjavaslatokról.
Egyelőre nyitott kérdés az is, mi lesz a magyar elnökségben kiemelt programpontként szereplő Duna-stratégia sorsa. Bár az EP február 17-én elfogadta a tavaly decemberben készült tervezetet, az „építsünk-e vízlépcsőt, vagy ne építsünk?” témájú vita elhúzódása és a bonyolult ügyben az erős magyar érintettség végül oda vezethet, hogy e tematika lezárása a dologban pártatlan lengyel elnökség időszakában várható. A magyar EU-elnökség lapzártakor szerénynek ígérkező mérlegében a kevés számú reményteljes fejlemény közé tartozik, hogy február 15-én az EP állampolgári jogi bizottsága csaknem egyhangúlag fogadta el a fideszes európai parlamenti képviselő Járóka Lívia jelentését (a dokumentum márciusban kerül a plénum elé), amely figyelemre méltó, érdemi javaslatok sorával ad muníciót az Európai Bizottság által áprilisban bemutatandó, és a tervek szerint a magyar elnökség júniusi lezárásáig végső formát nyerő uniós romastratégiához.
