1990 A Nemzeti Együttműködésről szóló nyilatkozat szerint a megszállás és a diktatúra 46 évét „az átmenet két zavaros évtizede követte”. Sorozatunkban áttekintjük, honnan hová ment át a Fidesz e húsz zavaros évben.
1990. MÁJUS 2-ÁN összeült az első szabadon választott Országgyűlés. A Fidesz a képviselői helyek 5,4 százalékát szerezte meg 8,9 százalékos listás eredménnyel és két egyéni győzelemmel. Kövér László a Fidesz és az SZDSZ közös jelöltjeként futott be Pápán, Sopronban pedig Szájer József szimbolikus értékű győzelmet aratott a kommunista utódpárt frontembere, Pozsgay Imre fölött.
A VÁLASZTÁSI PROGRAMOT 1989 októberében fogadta el a Fidesz II. kongresszusa. A program szerint Magyarországnak „a piacgazdaságra és a parlamentáris demokráciára épülő nyugati társadalmak” példáját kell követnie, melyek „a jólét és szabadság soha nem tapasztalt szintjét érték el”.
A Fidesz nem szán erős hatásköröket az államfőnek, aki kizárólag a miniszterelnök ellenjegyzésével oszlathatja fel a parlamentet, annál inkább az Alkotmánybíróságnak, mely „csak akkor lesz önálló hatalmi ág, ha a parlament döntéseit is felülvizsgálhatja”, „az alkotmánybírák kiválasztását” pedig „függetleníteni kell a parlamenti erőviszonyoktól”.
A helyi társadalomról szóló rész alapeszméje az önkormányzatok megerősítése a kihelyezett állami hivatalokkal szemben: „ki kell iktatni a megyék határolatlan államhatalmi-politikai szerepkörét.Mai feladataik létjogosultsága eleve felülvizsgálatra szorul, mivel számos közülük a szocialista állam hagyományos beavatkozó szerepéből fakad”.
A Fidesz olyan „sokszínű iskolarendszert” kívánt, „amelyben az állampolgárok egyéni választására van bízva, hogy mit, hogyan és hol akarnak tanulni. Ebből következik, hogy az iskolarendszernek azt állampolgárok és a helyi közösségek igényeihez kell alkalmazkodnia, az államnak pedig az e szolgáltatásokhoz szükséges keretfeltételeket kell biztosítania.” A felsőoktatás autonómiájának elengedhetetlen feltétele a tandíj bevezetése.
A Fidesz „határozottan fel kívánt lépni” az „államnemzet-felfogás” ellen, mivel „Az állam és a nemzet közötti lényegi különbség elmosása a nemzeti kizárólagosságot képviselő nacionalizmusok legfontosabb ideológiai tézise, amely hivatkozási alapul szolgál az etnokratikus hatalomgyakorlás számára.” A Fidesz a nemzetet „mindenekelőtt kulturális jelenségnek” tekintette, a magyar nemzetről pedig megállapította, hogy az „heterogén kulturális hagyományrétegekre épül”, s a Fidesz „a liberalizmus talaján állva minden kulturális hagyományréteget a nemzeti egész részének tekint, beleértve a magát nemzetietlennek tekintő irányzatokat is. (...) Elfogadhatatlannak tartunk minden olyan nemzeti érdekként feltüntetett szándékot, amely az egyén és közösségei szabad akaratát korlátozza.”
A Fidesz gazdasági elképzeléseit meghatározta a „kétkedés a politika gazdasági teljesítményre gyakorolt pozitív hatásával szemben. (...) A politika nagyon »sikeres« lehet a gazdasági problémák okozásában, de a korrekcióra már sokkal kevésbé képes. (...) Nem hiszünk a gazdasági gondjainkra megváltást hozó államban. (...) Az államhatalom gazdaságot szabályozó tevékenysége potenciális góca az ellenőrizhetetlen hatalomkoncentrációnak...”
A Fidesz által ajánlott válságkezelés fő pillére a privatizáció, a szigorú antiinflációs politika, a tartósan fizetésképtelen nagyvállalatok gyors és drasztikus felszámolása, a „bizonyos gazdálkodókat” versenyelőnyhöz juttató állami támogatások megszüntetése, a versenysemlegesség szigorú érvényesítése, a hazai monopóliumokat versenyre kényszerítő import liberalizálása az árrendszer liberalizálásával együtt, „mert a hatósági árszabályozás csak az infláció megjelenési formáját változtathatja meg, de nem képes annak okát megszüntetni”.
Ami pedig a társadalombiztosítást illeti, a Fidesz „a kötelező befizetésre épülő, de szabadon választható nyugdíjbiztosítók” mellett tette le a garast.
A VÁLASZTÁSOK UTÁN a Fidesz vezérkara Orbán Viktor szüleinek nyaralójában tárgyalt arról, hogy miként politizáljanak a továbbiakban. A morális alapon álló, elvszerű politizálás és az érdekkövető, úgymond „pragmatikus” politizálás hívei csaptak öszsze. Lovas Zoltán sajtófőnök feltette a kérdést, „igaz-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság”. Erre Orbán Viktor így válaszol: „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.” (Lovas Zoltán. Jöttem, láttam, győztek, 1990, 271. o.) Ha a hatalom mértéke és a szabadság mértéke ily módon függ össze, az a logika szabályai szerint két dolgot jelent: 1. A legteljesebb szabadságot a teljhatalom biztosítja; 2. a társadalom túlnyomó többsége, mely számottevő hatalommal nem rendelkezik, számottevő szabadsággal sem rendelkezhet.
A FIDESZ AZ MDF ÉS AZ SZDSZ nagykoalíciós kormányzását propagálta. Azt találta volna helyesnek, ha az MDF a „katasztrofális következményekkel fenyegető földprogramjukat” a kormányra erőltető kisgazdák helyett a szabad demokratákkal kormányoz kétharmados többség birtokában. Az ekkor érvényes jogrend olyan sok, nyilvánvalóan kormánypárti kompetenciába tartozó döntést kötött kétharmados többséghez, hogy valóban reménytelennek tűnt egyszerű többséggel kormányozni. Az MDF és az SZDSZ azonban nagykoalíció helyett paktumot kötött, melynek következtében jelentősen csökkent a kétharmados törvények száma. A Fidesz a paktumot árulásként élte meg, és kamarillapolitikaként ítélte el. Egyrészt azért, mert az SZDSZ egymaga használta ki az ellenzék zsarolási potenciálját, másrészt nem ért el elég erős ellenzéki pozíciókat. A fiatal demokraták szerint ragaszkodni kellett volna ahhoz, hogy csak kétharmados többséggel lehessen dönteni a földtulajdonról, a kárpótlásról és a privatizációról. Mindezen kérdésekben a Fidesz a „jobboldali” kormányéval élesen szemben álló, liberális álláspontot képviselt.
MÁJUS 22-ÉN megkezdődött a kormányprogram vitája. Orbán Viktor leszögezte, hogy a megvitatandó iromány kormányprogramnak nem minősíthető, ezért megvitatni sem lehet, „ami itt folyik, azt valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérletnek kellene tekinteni”. A benyújtott „dokumentum nem más, mint tényleírásokat és kívánságokat tartalmazó kijelentések laza gyűjteménye”.
JÚNIUS 4-ÉN, a trianoni békediktátum aláírásának 70. évfordulóján Szabad György házelnök egyperces néma felállást rendelt el az Országgyűlésben. A szabad demokraták is, a szocialisták is engedelmesen felálltak, Orbán Viktor azonban határozottan kivezényelte a Fidesz-frakciót az ülésteremből. Előző nap a Fidesz III. kongresszusa nyilatkozatot adott ki, miszerint „a Fidesz mélységes ellenérzéssel fi gyeli azon szervezetek tevékenységét, amelyek Trianon tragikus évfordulója ürügyén olcsó népszerűségre igyekeznek szert tenni. Az általuk szervezett különféle demonstrációk és megnyilvánulások: 1. Sértik a határokon túli magyarok érdekét. 2. Semmibe veszik a kisebbségi sorban élő magyarok politikai szervezeteinek kinyilvánított kívánságát.”
SZEPTEMBER ELEJÉN a Fidesz terjedelmes dokumentumban értékelte az Antall-kormány első száz napját. Javára írták, hogy jóvátehetetlen hibát nem követett el, s a demokratikus átmenet a közrend megbomlása nélkül halad előre. Viszont: „a kormány egyfelől feltűnő hajlandóságot mutat arra, hogy belemerüljön közvetlen gyakorlati haszonnal nem kecsegtető szimbolikus, mondhatni ideológiai kérdésekbe, másfelől pedig túlzott jelentőséget tulajdonít a személyi ügyeknek. E két véglet között elvész az, amire pedig a leginkább szükség lenne: a követhető és számon kérhető cselekvési elvek lefektetése”. Az MDF-et sajnálatos módon a sajátjuknak tekintik „olyan politikai erők is, melyeknek törekvései bármiféle szabadelvűséggel összeférhetetlenek. Ezek az erők kétségbe vonják a liberális jogállam alapelveit, az állampolgári jogegyenlőséget.
Tisztázatlan a viszonyuk a piaci gazdasághoz, s különös bizalmatlansággal viseltetnek a nyugati tőkével, sőt, általában a modern nyugati civilizációval szemben.” A kormánypárti politikusok „nagyon könnyen »lekommunistázzák« azokat az ellenfeleiket, akik megharagítják őket. Másfelől meg roppant nagyvonalúak, amikor olyan... volt kommunista tisztségviselőkről van szó, akikre szükségük van, és akiktől lojalitást remélnek.” A fi atal demokraták azt követelték, hogy „ne nyilvánítsák gyanúsnak, ne számoltassák el, ne vonják felelősségre sem listák, sem valamilyen meghatározások szerint emberek egész csoportjait.” Az MDF ún. „Justitia-tervét”, amely például a pártállami tisztségviselőket megfosztotta volna a tisztségviselőként kapott fizetés után járó nyugdíjtól, „színtiszta dilettantizmusnak” minősítették, s „botrányos vészbírósági... gondolatról” beszéltek.
A Fidesz azt is nehezményezte, hogy a kormány centralizációra és a végrehajtó hatalom erősítésére törekszik, „új, a kormánytól függő, széles körű, vagy akár körülhatárolatlan felhatalmazással működő hatóságokat, hivatalokat hoz létre”. Elismerték, hogy a kormánynak joga van a politikai pozíciókba a saját embereiket kinevezni, de: „Aggasztónak tartjuk azonban, ha egy kormány a személyes függőség rendszerét próbálja kialakítani a gazdálkodó szerveknél, az államigazgatás szakapparátusaiban; különösen veszedelmes ez a törekvés az olyan intézményeknél, mint például a tömegtájékoztatási eszközök, amelyek nem tölthetik be feladatukat, ha nem függetlenek a végrehajtó hatalomtól.” Az MDF vezetősége „nagyon hajlamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná. (...) ...a kormánypárt vezérei hajlamosak összetéveszteni pártjukat és választóikat az országgal, a nemzettel”.
SZEPTEMBER 11-ÉN Jeszenszky Géza külügyminiszter a parlamentben kijelentette, hogy a kormánykoalíció pártjai jóval hitelesebben képviselik a „szabadelvűnek nevezett politikai eszmék, nem utolsósorban pedig a magyarság nemzeti értékei és érdekei iránti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja”, s értetlenségét fejezte ki, hogy akiknek a nevezett értékek fontosak, vajon mit keresnek az ateisták és marxisták, illetve az ezeket az eszméket a közelmúltban a társadalomra ráerőltetők oldalán, miért nem állnak át hozzájuk. Mindhárom ellenzéki párt kivonult, közös sajtótájékoztatót tartott, s ezen Orbán a tavaszi választásokon tapasztalt durva, kirekesztő megnyilvánulásokra utalva kijelentette: „egyszer már volt részünk olyan mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s mindenkorra vége, ezt még egyszer nem engedheti meg magának az MDF”.
AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOKON a Fidesz támogatottsága a duplájára nőtt. A fővárosban a két liberális párt megszerezte a mandátumok kétharmadát. Ekkor még a főpolgármestert nem közvetlenül választották, Demszky Gábor csak a fővárosi Fidesz-frakció szavazatával lehetett főpolgármester. A Fidesz a támogatásáért cserébe a parlamenti mandátumáról lemondó Demszky bizottsági pozícióit kérte. Így lett Kövér László a nemzetbiztonsági bizottság elnöke. Demszky az MDF-fel és a Fideszszel nagykoalícióban kívánta vezetni a fővárost, ám ettől mindkét párt elzárkózott.
OKTÓBER 25-ÉN az előzetes cáfolatok ellenére 65 százalékkal emelték a benzin árát. A taxisok elállták az utakat, kitört a taxisblokád, amelyet a közvélemény-kutatási adatok szerint a társadalom túlnyomó többsége támogatott. A Fidesz közleményt adott ki, miszerint „az Antall-kormány hivatali idejének hatodik hónapjában válságos helyzetbe sodorta a kormányt és önmagát”. Elmulasztotta az elkerülhetetlen intézkedéseket, ámította az ország népét, miközben „egyre halmozódtak a feszültségek, és mára betelt a pohár. Amíg a belügyminiszter egy szűk elit akciójáról beszél és a rendőrséggel fenyegetőzik, megmozdult az ország. A társadalom nemcsak egy meggondolatlan áremelés ellen tiltakozik, hanem a hazugságok politikája ellen is... a szabadon választott kormány hazugságai megingatják a demokráciába vetett bizalmat... (...) Mindenfajta erőszakos megoldást elutasítunk! Tiszteletben tartjuk és támogatjuk mindenkinek azt a jogos igényét, hogy elégedetlenségét az állampolgári engedetlenség bevált módszereivel juttassa kifejezésre. Ügyelni kell azonban arra, hogy a jogos tiltakozás ne azokat sújtsa, akiknek nincs lehetőségük orvosolni a sérelmeket. (...) Elvárjuk, hogy a történtekből a kormány vonja le a megfelelő politikai és személyi következtetéseket.” (Reggeli Pesti Hírlap, 1990. október 27.)
Két nappal később ezt az értékelést egy másik nyilatkozat azzal egészítette ki, miszerint „nem szabad olyan politikai helyzetnek kialakulnia, amelyben az egyetlen megoldása rendkívüli parlamenti választások kiírása lenne. Elítélünk minden olyan politikai erőt, amely figyelmen kívül hagyja ezeket a megfontolásokat.” (Magyar Nemzet, 1990. október 29.) Orbán Viktor a taxisblokád után az Országgyűlésben leszögezte, hogy az első számú felelősség a kormányé, mely hazudott, „a válság kezdetekor előbb fejét vesztve látványosan szétesett... majd miután magára talált, olyat tett, aminek következtében a válság legsúlyosabb, az erőszak elszabadulásával fenyegető pillanatait kellett átélnünk”. Orbán itt a be nem jelentett kormánypárti tüntetésre gondolt, melynek támogatásával „a kormány nemcsak az erkölcsi, de jogi alapját is elvesztette annak, hogy akár a blokád résztvevőit, akár az őket támogató politikai erőket az alkotmányosság talajáról való letéréssel vádolja”. Mindemellett a történteknek a másik oldalra nézve is súlyos tanulságai vannak, ti. „óriási felelősséget vállal magára az, aki mégoly jogos követeléseinek alátámasztására utcára vonul és másokat is utcára visz. Ezt csak olyan erőknek szabad megtenniük, akik biztosak lehetnek abban, hogy az eseményeket végig az ellenőrzésük alatt tudják tartani”, a blokádnak pedig voltak olyan pillanatai, amikor egyáltalán nem ez volt a helyzet.
