A kormány kommunikációjának több ponton is ellentmondó nyugdíjtanulmány került fel a Nemzetgazdasági Minisztérium honlapjára. A dokumentum alátámasztja, hogy a pénztári tagdíjak nem tűntek el, hogy a kasszák befektetési politikája szigorúan szabályozott, és azt is, hogy a válság miatt 2008-ban elpárolgó befizetések a kimagasló 2009-es eredményekkel visszakerültek a pénztártagok egyéni számlájára.
Az egyoldalúan pénztárellenes kormányzati kommunikációnál nagyságrendekkel objektívebb tanulmányt került fel a Nemzetgazdasági Minisztérium (NGM) honlapjára október végén. A dokumentum [1] a pénztári vagyonért küzdő kormánytisztviselők néhány valóságtól elrugaszkodott nyilatkozatát tételesen - bár nem szándékosan - cáfolja, miközben a pénztárakra vonatkozó kritikákat is megfogalmaz.
Az NGM tizenhárom oldalas tanulmánya a nyugdíjpénztári rendszert több szempontból is vizsgálja, mi a legfontosabb hármat emeljük ki. A tagdíjbefizetésekből felhalmozódott vagyon változásait, a befektetések erre rakodó hozamait illetve a sokat kritizált magas működési költségekkel kapcsolatos megállapításokat.
Hová tűntek a befizetések?
Ezt kérdezte [2] a nyugdíjvédelmi megbízott, Selmeczi Gabriella [3] októberben. A dokumentum csattanós választ ad a kérdésre, a nyilatkozó kormánytagoknál jóval pozitívabb képet festve a pénztárak vagyoni helyzetéről.
A kasszák működésük első évében, 1998-ban 25 milliárd forintot gyűjtöttek össze, ez az ezredfordulóra közel 90 milliárdra duzzadt, ami három és félszeres vagyonnövekedést jelent. „2000 év végére a lassuló tendencia ellenére is megkétszereződött a pénztárak vagyona 1999-hez képest, 2001-ben pedig 65 százalékkal nőtt az előző évhez képest, ekkor 283 milliárd forintot tett ki. A 2002-2007-ig terjedő időszakban minden évben 30-40 százalékkal nőtt a pénztárak vagyona. A 2008-as világválságnak köszönhetően 2007-ről 2008-ra szinte változatlan maradt a magánnyugdíjpénztárak vagyona, 2009 év végére azonban 34 százalékkal 2649 milliárd forintra nőtt.”
Tehát a tanulmány alapján is világosan látszik, hogy a pénz nem tűnt el, nem kell semmit megkeresni, a befizetések ott vannak a pénztártagok egyéni számláin. A tervek szerint a felhalmozások jelentős részét a 2011-es költségvetés egyszerűen felélné [4].
Garancia és szabályozás
Az NGM-tanulmány azt is kimondja, hogy a tagdíjakat – amit 14 hónapra vont el a kormány – szigorú előírások szerint fektették be. A „prudenciális elvárásokat, befektetési előírásokat a magán-nyugdíjpénztárakról szóló 1999. évi LXXX. törvény, és a magán-nyugdíjpénztárak befektetési és gazdálkodási tevékenységét szabályozó 282/2001. számú kormányrendelet előírásai” szabályozzák. Tehát nem csak a számok, a szabályozás is hitelteleníti a rulettasztal-vádat [5].
A pénztárvitában ez az első hivatalos kormányzati dokumentum, amely említi a Pénztárak Garancia Alapját (PGA). Mint megírtuk [6], ez minden pénztártagnak tőke illetve inflációkövető hozamgaranciát biztosít. A garancia úgy működik, hogy a pénztárak nyugdíjba vonuló tagjaiknak kiszámítják, hogy egyéni számlájuk egyenlege mekkora lenne, ha tagsága teljes időtartama alatt minden havi befizetése az adott hónap inflációs rátájával megegyező kamatot eredményezett volna. Ha számlaegyenlege ennél az összegnél kisebb, a PGA fizeti a különbözetet, ha erre nem képes, akkor az állam váltja be a garanciát. (Ilyenre azonban még nem volt példa, a kasszákból kifizetések még meg sem indultak.)
A tanulmány tehát világosan cáfolja azokat a kormányzati nyilatkozatokat is – például Orbán Viktorét [7] –, melyek szerint a magánnyugdíjpénztárak mögött semmilyen garancia nincs, ezért csak az állami nyugdíj jelent biztonságot.
Ingadozó vagyongyarapodás
A tanulmány az 1998 és 2009 közötti tizenkét év idősorát vizsgálva megállapítja, hogy az éves átlagos reálhozam 0,73 százalék volt. Hozzátehetjük: a valóban nem túl jó reáleredmény legfőbb oka az időszak egészére jellemző magas infláció volt, amiről nem a nyugdíjpénztárak tehetnek. Ennek ellensúlyozására alkalmas befektetési lehetőségeik viszont a részben az állami szabályozás miatt nem voltak a kasszáknak.
A magyar gazdaságpolitikai irányításnak az EU-ban normaként kezelt három százalékos inflációs célt 2005-öt leszámítva még csak megközelítenie sem sikerült. Emiatt a teljes időtávon a pénzromlás évente átlagosan több mint öt százalékponttal csökkentette a kasszák reálteljesítményét. (A siralmas eredményen kicsit javít az idei első háromnegyed év. A pénztárak ebben az időszakban az inflációt 2-6 százalékkal meghaladó reálhozamot értek el.)
Az eredményen nagyobb részvényaránnyal lehetett volna javítani, de pont a szigorú szabályozás akadályozta meg a pénztárakat abban, hogy átalakítsák befektetéseik összetételét. A tanulmány emlékeztet, hogy 1998 és 2001 a tagdíjak 80 százaléka állampapírban volt, ami 70 százalék közeli szinten stabilizálódott egészen 2006-ig. Eközben a részvényhányad jellemzően 10-15 százalék között mozgott egészen a választható portfóliós rendszer bevezetéséig.
Érdemben jobb reálteljesítményre tehát az infláció mellett az elhibázott szabályozás miatt sem voltak képesek a kasszák.
A dokumentum azonban a hozamokat romboló infláció fölött szó nélkül elsiklik, helyette kizárólag az „indokolatlanul magas működési költségekkel és vagyonkezelési díjakkal” magyarázza a szektor rossz teljesítményét.
A valóban drága működést - valamint a rossz befektetési stratégiát, az elkényelmesedett, kockázatkerülő magatartást - az Indexen is kritizáltuk [8], megemlítve azonban, hogy a díjak az elmúlt években fokozatosan csökkentek. A kormányzati nyilatkozatokban ez a tény eddig egyetlen egyszer sem hangzott el, de most kiderült, hogy a minisztériumban legalább tudnak róla.
A tanulmány egyik táblázata szerint a befizetéseket még 2007-ben 6,9 százalékos működtetési és vagyonkezelés díj terhelte, de a kormány ezeket korlátozta, így a díjterhelés most legfeljebb 5,3 százalék és 2014-ig 5 százalék alá csökken.
Ha tehát a kormányt tényleg a drága működés zavarná, bizonyára a költségek gyorsított lefaragását választaná a szektor fölszámolási kísérlete helyett [9].
