A hatalom lírai válasza Babarczy Eszternek és mindenki másnak I. (Hont András)
Azt az Orbán evilági csalhatatlanságát hirdetők sem kérdőjelezhetik meg, hogy a Főnök nem lehet ott mindenütt. Miniszterelnök-helyettesi szinten kénytelenek beérni Semjén Zsolttal, miniszterin Hende Csabával, államtitkárin Szőcs Gézával, no meg Hoffmann Rózsával, a helyettes-államtitkári lépcsőfokon pedig egy szellemi alvilágból előkotort Szent Korona-tan kutatóba botlunk. Mi lesz itt, ha sorra kerül a Közbeszerzések Tanácsa vagy a megyei földhivatalok?
Az előző részek tartalmából: a 2008-as népszavazást követően az utolsó politológushallgató számára is világossá vált, hogy a következő Országgyűlésben a Fidesz hatalmas többséget szerez, és a tavalyi EP-választás után már azt is kiszámolhatták, hogy ez a hatalmas többség adott esetben kétharmadot jelenthet. Baloldali szerzők ekkor elkezdtek látványosan megbarátkozni az addig az endlösunggal egyenértékűnek tekintett elvi lehetőséggel, sőt nem egy közülük kifejezetten beleszeretett e variációba.
Így tett Babarczy Eszter is, aki ódát intézett a jövendő alkotmányozó hatalomhoz. E ponton bátorkodtam észrevételezni, hogy a fideszes kétharmadtól való idő előtti elélvezés tárgyi tévedéseken alapszik, valamint az alkotmányos ismeretek teljes hiányából és a legújabbkori politikatörténet félreértelmezéséből fakad. Pikírt alkotmányjogászok harmatos múzsája sértődötten válaszolt valamit, én pedig megrántottam a vállam. Akad jobb dolgom is, mint vitapartnerem fejét egy alkotmánnyal püfölni. (Túl vékony ugyanis.) (Mármint az alkotmány.) (Néha a fej is.)
*
Most sokan lehetnek vele úgy, hogy nem is azt látják, amit látnak, vagy ha mégis, hát, a látásukkal lehet valami probléma. Megforduló szemük kacsintva néz szét ködébe csalfán csillogó eszüknek. Ugyanazt az öncsalást hajtják végre, amit hónapokon-éveken át gyakoroltak. Persze a Fidesz és alrendszerei (Magyar Köztársaság meg ilyesmi) kiválóan alkalmasak arra, hogy bárki belelássa, amit belelátni akar, és ennek következtében olyasmit érzékeljen, aminek a tényleges helyzethez alig van köze.
Tudom, évszázadok episztemológiai vitái azt mutatják, senki sem bírja a valóság megismerésének egyetlen helyes módszerét, de érvényes meglátásai mindenkinek lehetnek, és ha akad egy közös nyelv, amelyen e felismeréseket megoszthatjuk egymással, elkerülhető, hogy a társadalmi jelenségekről (ideértve egy kormányzásra készülő párt szándékait és képességeit) gyökeresen különböző képek éljenek. A közös nyelv természetesen magában foglalja, hogy azonos módon dekódoljuk (olvassuk) a betűkből álló nem túl bonyolult jelrendszert (szöveget).
Ezt kifejezetten Babarczy Eszter kedvéért fogalmaztam ilyen körülményes aprólékossággal. Igen zokon vettem ugyanis, hogy a kétharmados többség ellen érvelő cikkemre - amelyik azzal a fölütéssel kezdődik, hogy "én nem a Fidesz eredendő gonoszságából indulok ki, és nem is oda térek vissza. Azt igyekszem bizonyítani, hogy Magyarországon egyik politikai szereplő sem alkalmas arra, hogy kétharmados többséget igénylő döntéseket egymaga hozzon meg" - ő, aki egyébként főállásban szövegekkel bíbelődik, ilyen alapon válaszolt: "[Hont] azt állítja, hogy a Fidesz - kétharmad birtokában - bármiféle gazságra képes, hogy a hatalmát hosszú távon bebetonozza".
Így tényleg csak elbeszélni lehet egymás mellett, meg tetszés szerint hajlítgatni a valóságot. Ennek amúgy is nagy hagyománya van mifelénk, és valószínűleg nem lesz máshogy a következő időszakban sem. Még jó darabig győzködhetjük magunkat, hogy ami történik, az a demokráciákban megszokott ügyvitel kissé érdesebb stílusban, és ha mégsem, annak is biztos van valami magasabb értelme, és ha még az sincs, akkor csupán a kommunista viszonyok helyrebillentésére szolgál. Főleg, hogy ennyi év botladozás után - érthető módon - a többség remélni akar, s nem arról panaszkodni, hogy már megint tévedtünk.
Pedig, hát.
*
Amennyiben nem az önámítás, és az irányított vagy berezelt sajtó honában élnénk, akkor már a kormányalakítást is általános fanyalgás övezte volna. A tettre- és naprakésznek gondolt Fidesz vezetője gyakorlatilag leporolta előző kormányát; nyolc év szüntelen készülődésnek (konferenciák és munkacsoportok, ilyen-olyan műhelyek, teméntelen mennyiségű program és programelőkészítő-bizottság) az lett az eredménye, hogy a miniszterelnök elővette a naftalinból kipróbált embereit, kiegészítve a semminemű közigazgatási, politikai tapasztalattal nem rendelkező, hetvenegy éves Réthelyi Miklóssal.
Orbán pártja - néhány pártkatona elhelyezését követően - alkotmánybírónak jelölte a jogászként értelmezhetetlen egykori szocialista képviselőt, Bihari Mihályt, akinek szakmai alkalmasságát egyértelművé teszi, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett a Fidesz hatalomhoz vezető útjának egyengetésében. Csakúgy, mint Székesfehérvár szocialista polgármestere, aki frakciójában egyedüliként voksolt a Bajnai-kormány költségvetése ellen, amelynek főbb céljait - mint kiderült - az új kormány mégiscsak követni kívánja, viszont a protestáló polgármestert is számvevőszéki alelnökséggel óhajtja megjutalmazni.
A miniszterelnök ezen kívül fölkérte még az alkotmányozás előkészítésére Horthy kormányzó kissé következetlen hívét, a nyolcvankét esztendős Boross Pétert és a Kádár-rendszer művelődési miniszterét, a posztkádárista pártállami kormányok államminiszterét, Pozsgay Imrét. Martonyi, Pintér, Boross, Bihari, Pozsgay. Fojtott szavunkra friss szóval ők felelnek.
Az abbéli hitet viszont, hogy egy határozott, kompetens csapat került a kormányrúdhoz, a Fidesz nagymenői ingatták meg. A Kósa-Szijjártó duó pénzpiacokat megrengető stand up comedy-je bebizonyította, hogy az általuk diktált mácsótempóval legföljebb a kültelki diszkók közönségét (magyar politikai közvélemény) lehet levenni a lábáról, komolyabb terepen aligha lehet sikert elérni. Azonnal kipukkasztották a Matolcsy-lufit (nem baj), és kis híján romba döntötték a Fidesz hozzáértéséről és alkalmasságáról szőtt legendákat. A szólamok azonban ismételten győzedelmeskedtek a valóság fölött.
Jött Orbán Viktor. A gazdasági válság témában előadott szerencsétlenkedést lezáró, 29 pontos programját meghirdető parlamenti beszéde az elmúlt évek legimpozánsabb politikai teljesítményei közé tartozik. Talán elhamarkodottan utaltam ki számára varázstalan jelzőt, mert ugyan a hétköznapi működést tekintve a címkét változatlanul igaznak gondolom, de Orbán sokadszor bizonyítja, hogy a vészhelyzetek embere. És éppen parádés szereplése mutatja, hogy az összevissza-fecsegés a gazdasági helyzetről nem egy minden elemében átgondolt koncepció, hanem bizony valódi vészhelyzet volt, amely könnyen a Fidesz körüli illúziók szertefoszlásához vezethetett volna.
Azonban a kormányfő megváltoztatta a közhangulatot, és alvezéreinek nyökögését is a maga javára fordította, részben megmentve az eredeti - primitívségében is megkapó - tervet. Ennek lényege: "sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk, de így is teljesítünk mindent, kivéve, ami pénzbe kerül".
*
Orbán tündöklése sem terelheti el azonban végleg a figyelmet magáról az intézkedéscsomagról és annak fogadtatásáról. Megfejthetetlen, hogy miként képesek egyesek a Fidesz gazdaságpolitikai fordulatából egy eltökélt reformidőszak eljövetelére következtetni. Nem vitatható, hogy a kapitalizmus hazai hívei (nincsenek túl sokan) találhatnak Orbán csomagjában szívüknek kedves intézkedéseket (ideértve a pálinkafőzési szabadságot), de látszat és demagóg megoldási javaslatokat is szép számmal. A nagy ellátórendszerekről pedig szó sem esett.
Az aztán meg végképp rejtély, hogy miért fogalmazódik meg olyan vélemény, hogy a Fidesz most szakított Kádár Jánossal. Ez a színtiszta kádárizmus; ha már minden egyéb lehetőséget kimerítettünk, akkor engedjünk be piaci elemeket a rendszerbe (háztáji, új gazdasági mechanizmus, gmk), sőt még a költségvetési fegyelemmel (kádári szóhasználatban: szorosabbra kell húzni a nadrágszíjat) is képesek vagyunk ideiglenesen megbarátkozni.
Szóval, az új program irányán is lehet vitatkozni, de az esélyein legalább annyit. Ahhoz, hogy a bankadótól remélt 200 milliárd befolyjon, el kéne vonni a szektor által megtermelt profit felét, ráadásul úgy, hogy más intézkedések - példának okáért a devizaalapú lakáshitelezés kvázi megszüntetése - csökkentik a pénzintézetek bevételeit. Több mint kérdéses, hogy a kitűzött hiánycél tartható, de Orbán nem az ország, hanem a saját problémáit akarta jelenleg megoldani.
Egyelőre sikerült verbálisan áthidalnia az ellenzéki retorika és a kormányzati cselekvés közötti szakadékot, de a kérdés nem került le végleg a napirendről. Főként, hogy a Fidesz az elmúlt ciklusban mindent arra épített, hogy Gyurcsány hazudott. Persze a négy évvel ezelőtti és a mostani szituáció között letagadhatatlan különbségek vannak, de Orbánék mégsem várhatják el, hogy előbb-utóbb fejükre ne olvassák azt, hogy tételesen az ellenkezőjét csinálják annak, amiről éveken át beszéltek.
Azokat, akik anyagi létük hirtelen jobbrafordulását remélték, csak ideig-óráig lehet parlamenti beszédekkel elaltatni. Azok pedig, akiket most fognak majd állásukból elbocsátani, kifejezetten dühösek lesznek. A devizahitelesek és a kisrészvényesek szintúgy. Nem tudom, hogy a személyes csalódások mikor vezetnek el, vagy elvezetnek-e egyáltalán egy általános kiábrándultsághoz, de ha ez be is következik, az országra addigra már nem fogunk ráismerni. Orbán Viktornak pőre hatalomtechnikai okokból élnie kell a közjogi rendszer átalakításának lehetőségével.
*
"Sem én, sem más nem képes most megjósolni, tekintve a Fidesz és elnöke körültekintően homályos kijelentéseit, hogy mire készül kétharmad birtokában a kormányzó párt" - írta nekem márciusban Babarczy. A mondat 2010. nyári fordítása így hangzik: "én ugyan képtelen voltam megjósolni, hogy mit kezdenek a kétharmaddal, de másnak azért sikerült, viszont én is szeretek írogatni a témában, és kikérem magamnak, hogy szememre vessék: tévedtem, és az egészből nem értek egy büdös kukkot se".
Sajnos nem vagyok olyan nagyvonalú, hogy eltekintsek a tévedések orr alá dörgölésétől (már csak azért sem, mert brutálisan elegem van a valóságfüggetlen lilaködös önnyalásból), de hajlandó vagyok nem olyan mélyre szállni az alázásban, hogy ellenpontozásként saját szövegemmel hozakodjam elő. (Később azért azzal is.)
Ez a lap választás előtti szerkesztőségi állásfoglalásában - amelyben egyébként az MSZP minél nagyobb arányú vereségét tartotta kívánatosnak - így fogalmazott: "Nem örülnénk, ha a Fidesz kétharmados többséget szerezne a következő Országgyűlésben. Kiöregedett gyurcsányista és kiábrándult liberális kollégáink egy részével ellentétben ugyanis nem gondoljuk, hogy egy belső működését tekintve vállaltan antidemokratikus párt alkotmányozó többsége lenne a magyar demokrácia (például szélsőjobboldallal szembeni) megvédésének öngaranciája. Plasztikusabban: nem szeretnénk olyan országban élni, amelynek alkotmánya a Fidesz jelenlegi alapszabályára hasonlít, közmédiumai pedig úgy néznek ki, mint a méltán népszerű Echo TV. Arról nem beszélve, hogy a Fidesz legkésőbb 2008 óta úgy viselkedik Magyarországon, mintha kormányon ugyan nem, de hatalmon lenne. És afelől sincs kétségünk, hogy nem szégyell adott esetben visszaélni ezzel a hatalmával."
Prófétai szavak. Ami most zajlik, az az ország új főnökök általi saját képre formálása. S hogy ne csak dobálózzunk az ilyen kijelentésekkel, nézzük a történéseket szépen sorjában.
Elsőként említendő, hogy a területfoglalás gátlástalanul és feltartóztathatatlanul halad. Nem rosszindulatú belemagyarázás, hanem tény, hogy az új többség független, vagy részben független szervezetek élére, vagy pártok feletti tisztségbe (ÁSZ, köztársasági elnök) eddig még nem választott mást, csakis párttagot, illetve a poszt egyértelmű várományosa párttag (az új médiahatóság vezetője). 2010-ben a Fidesz helyreállította a káderhatásköri-listát, s még arra is van gondja, hogy szintén a pártállami időkből ismert metódus szerint helyettesnek vagy közreműködőnek a néphatalommal szövetséges párton kívülieket kérjen föl (Bihari, Warvasovszky - függetlenségük annyira garantált, mint Dobi István, vagy Köpeczi Béla esetében volt).
Ennek ismeretében egész egyszerűen nem vitakérdés, hogy mi a tényleges célja az alkotmánybíró-jelölés megváltoztatásának, a kormánytisztviselők jogállásáról szóló törvénynek, vagy az üzleti életben - kiemelten a médiában - zajló látványos terjeszkedésnek. Ne is vitatkozzunk róla, azt viszont - azon félnótás kommentelők kedvéért, akik szerint a fideszes úthengert szóvá tenni kommunista rinyálás - megvitathatjuk, hogy mindez jó-e.
Nos, fölhívnám e derék hazafiak figyelmét, hogy a közvetlen pártirányítás az ő jövőbeni lehetőségeiket is nagyban korlátozza, a Fidesz ugyanis nem a kommunistákkal keveredik aktuálisan háborúba, hanem a társadalommal. Újfideszes egyszerűséggel megfogalmazva: nem a leváltások jelentik a legfőbb problémát, hanem a kinevezések. Amennyiben párthűségre mint kiválasztási szempontra épülő természetellenes szelekció érvényesül, úgy nem csak baloldaliak szakmai karrierje törhet ketté; továbbá érdekes ábrázattal fognak pislogni azok is, akik ugyan nagyon szeretik Viktort, de valamiért konfliktusba keverednek a pártközpont bizalmát élvező illetékes korifeussal.
S képzeljék: még ennek az okfejtésnek elfogadását követően is lesznek, akik szerint a lojalitás fontosabb, mint a rátermettség. Érvelésük alapja, hogy Magyarország gondjai oly súlyosak, hogy egyedül Orbán Viktor személye garantálja a nemzeti felemelkedést, a néki való feltétlen engedelmesség teszi lehetővé, hogy szabadon terjedjen a belőle kiáramló nemtudommi.
Ne vitassuk az orbáni emanációtan igazságtartalmát, vallási meggyőződéssel nem lehet vitatkozni, azt azonban Orbán evilági csalhatatlanságát hirdetők sem kérdőjelezhetik meg, hogy a Főnök nem lehet ott mindenütt. Miniszterelnök-helyettesi szinten már kénytelenek beérni Semjén Zsolttal, miniszterin Hende Csabával, államtitkárin Szőcs Gézával, no meg Hoffmann Rózsával, a helyettes-államtitkári lépcsőfokon pedig egy szellemi alvilágból előkotort Szent Korona-tan kutatóba botlunk. Jesszusom, mi lesz itt, ha sorra kerül a Közbeszerzések Tanácsa vagy a megyei földhivatalok?
Semmi különös. A közvélemény pontosan úgy fog reagálni, mint a Kádár-korban, amikor is a többség nem kapcsolta össze az igazoltató rendőrt, a munkahelyén basáskodó párttitkárt a jóságos pártfőtitkárral. Annak ellenére nem, hogy az egyik föltételezi a másikat, de hiába tárja föl valaki az alapvető összefüggéseket, ha azok még a címlaplány-hírmagyarázókig se jutnak el.
Azt se sikerült korábban megértetni, hogy az alkotmányozó többség megszerzése nem csak egy ciklusra döntheti el a hatalomgyakorlással összefüggő kérdéseket. Babarczy Eszternek szerintem most sem esett le, hogy az egyetlen jogi korlát, amelyik egy monolit uralmi rend kiépítésének útjában állt, a nyamvadt kétharmad volt. Az előbbiekben szemrevételezett garnitúrát kiröhögni még csak-csak, de elzavarni egykönnyen nem lehet.
A forint esik, az ország hódoltatása zavartalanul halad, Lukasenko a sarokban jegyzetel.
